Our dream comes true - 19. rész

Sziasztok, Drágáim!
Itt is a folytatás! Sajnos ... vagyis ... izé ... majdnem kicsúszott, mi lesz, de aztán sikerült bent tartanom! :P Véleményekre kíváncsi lennék! :)))
Enjoy!

Part XIX. - Was??? (Mi???)

-Szeretlek, Tom! - mondtam hirtelen. Felnézni sem mertem először, aztán óvatosan ránéztem.


-Én is szeretlek, Dora. Csak te sajnos nem úgy, ahogy én - mondta szomorkásan.


-Nem, Tom, félreérted! Szeretlek! Szerelmes vagyok beléd! - szóltam ismét, most viszont már mosolyogtam. Jobban mondva fülig ért a szám, hogy mégis sikerült tudatnom vele az érzéseimet.


Tom egyszer csak fogta magát és kirohant az ajtón. Én csak lestem nagyokat, hogy ezzel most mi rosszat mondtam, majd szememből utat tört magának az első könnycsepp, melyet a többi is követett hihetetlen gyorsasággal. Felmentem a szobámba és ott sírtam tovább. 


***
-Édesem, most már mennem kellene - mondta Angie reggeli után.


-Ne menj még, egyetlenem! - marasztalta a lányt Jan.


-De Dorát meg kellene néznem!


-Jól elvannak ők Tommal! - érvelt Jan, miközben szerelme nyakát halmozta el érzéki csókokkal.


-Vele ugyan nem, mert az előbb rohant ki a házból és hajtott el a kocsijával. Nem tudom, mi lelhette. De van egy rossz érzésem, úgyhogy muszáj lenne Dorához hazamennem.


-Hát rendben. De azért látlak még ma, egyetlenem?


-Mindenképp, édesem! Szeretlek!


-Én is szeretlek! - mondta Jan is, majd hosszan megcsókolták egymást.


A lány elindult hazafelé barátnőjéhez. Mivel nem talált senkit a földszinten, felment az emeletre, és Dora szobájából számára furcsa hangok szűrődtek ki.
***


-Dora, bejöhetek? - hallottam meg barátnőm hangját az ajtón kívülről.


-Gyere, persze!


-Jesszus! Hát téged meg mi lelt, hogy így itatod az egereket? - kérdezte féltő hangon.


-Elmondtam neki. Elmondtam, hogy szeretem. Itt tépelődtem magamban reggeli közben, hogy a tudtára adjam-e vagy sem, erre ő meg elkezdi, hogy ő is szeret, csak nem úgy mint én őt. Aztán megismételtem magam, ő meg fogja magát és kiszáguld az ajtón. Egy árva szót nem szólt, hogy "Jaj, de örülök, hogy te is azt érzed, amit én!", vagy "Bocs, mennem kell, csá!". Semmit. Én meg találjam ki, hogy most mi rosszat mondtam - sírtam el Angie-nek a bánatom, ő pedig átölelt és vigasztalni kezdett. 


Így ültünk egy jó darabig, majd jött az, amire kevésbé vágytam. Angie megkérdezte, mi történt tegnap. Menekülési tervem nem volt, így kénytelen-kelletlen elmondtam neki az egészet. Részletesen. Borzasztó volt ismét felidézni a történteket. De a többiek, ha kérdezik biztosan nem leszek majd ilyen részletes. Nem akarom harmadszorra is magam előtt látni a tegnap délelőtt lezajló eseményeket. Annak a mocsoknak az arca egy darabig még kísérteni fog, ebben biztos vagyok, ám Angie segítségével biztosan könnyebben el fogom felejteni.


Eldöntöttük, hogy az ajtót bezárjuk, a házban teljesen besötétítünk, a telefonokat kikapcsoljuk és tartunk egy csajos napot. Beszélgettünk, sütöttünk, filmet néztünk, Angie pedig elmesélte, hogy tegnap végre megtörtént az, amiről egy ideje még csak álmodni is félve mert. Megmondom őszintén, hihetetlenül jó volt azt hallani, hogy mennyire boldogok. Ha már nekem nem is adatott meg. Beszélgetésünket a csengő zavarta meg.


-Basszus, a csengőt nem kapcsoltuk ki! - suttogtam.


-Várj egy kicsit! - intett le Angie, és a telefonja után nyúlt. - Szia, édesem! ... Mert valaki csöngetett, mi meg csajos napot tartunk. Nem néznéd meg, ki az? ... Oh. Neki nem vagyunk itthon. ... Majd egyszer megtudod. De nem küldenéd el? ... Mondd neki azt, hogy majd késő este valamikor jössz értünk, csak még te sem tudod, mikor, mert majd hívunk. ... Én is! Szia!


-Na, ki az?


-Majd megtudod! De most gyere az ablakhoz! Hallgatózzunk egy kicsit!