23.6.11

Szerelmi viszontagságok - 2. rész

2. rész - What happened?

-Sylvia! Valamit el kell mondanom! – kicsit megijedtem. Túl komoly volt. Ez nem rá vallott.

-Mondd csak, Tom.

-Szóval...  Én már egy ideje többet érzek irántad. Vagy, hogy is mondjam? Mélyebb érzelmeket táplálok irántad. Még soha nem éreztem ilyet, de Bill azt mondta, hogy szerelmes vagyok. Ha te nem érzed ezt irántam, attól függetlenül remélem, nem utálsz meg.

-Dehogy utállak meg, te kis butus! – mondtam s megöleltem.

-Tényleg? – kérdezte csillogó szemekkel.

-Persze. De ha már itt tartunk… Az én életemben is van egy fiú, aki többet jelent, mint egy barát. Már elég régóta szeretem…

-Oh… Azt hiszem nem a legjobbkor mondtam el. – vágott a szavamba. – Tudtam, hogy nem kell Billre hallgatnom – mondta szomorúan és elindult. Még időben elkaptam a kezét.

-Most hová mész, Tom?

-El. Nincs értelme tovább maradnom.

-Dehogy nincs!

-És miért lenne?

-Ha hagynád, hogy befejezzem, akkor most tudnád, hogy miért maradj!

-De én nem akarom azt hallani, hogy mást szeretsz. Én azt akarom hallani, hogy engem szeretsz. Tudom, önző vagyok és…

-Szeretlek, Tom! – vágtam közbe.

-Tessék? – kérdezte kikerekedett szemekkel. – Most ez komoly?


-Nem, csak vicceltem! – mondtam, mire Tom letörten nézett rám. – Szerinted viccelnék az érzéseinkkel? Még szép, hogy nem! És ha nem szeretnélek, szerinted nem hagytalak volna ott a kávézóban, mikor megpróbáltál megcsókolni?

A válasza egy boldog mosoly volt. Lassan hajolt közelebb, a szeme a szám és a szemem között ugrált. Majd lágyan megcsókolt. El sem tudja képzelni, milyen régóta vágytam már erre. Mikor elváltak ajkaink, egymásra mosolyogtunk és tudtuk, mindkettőnk életében egy új korszak kezdődött. Tom magához ölelt, és így ültünk a padon. Még egy kis ideig ücsörögtünk és beszélgettünk, majd kézen fogva elindultunk hozzá.

Kívülről nagyon szép volt a ház, s gondoltam, belülről sem lesz rossz. Nem tévedtem. Ahogy beléptünk az ajtón, egy elég méretes előszoba fogadott. Egy hatalmas fogas lógott a falon, mellette egy földtől-plafonig tükör, ami olyan széles, hogy akár három ember is nézegetheti magát benne, s még vitázni sem kell a hely miatt. Innen egy gardrób nyílt, ahol Tom cipői katonásan sorakoztak egymás mellett. Egy kicsit eltátottam a szám, hisz nem sűrűn látok ennyi cipőt egy rakáson. És ez a szobaszerűség akkora volt, mint nálam a konyha, pedig az sem kicsi. A ’cipős szekrényből’ továbbmentünk a nappaliba. Hatalmas ülőgarnitúra foglalta el a szoba kb egyharmadát. A padló le volt parkettázva, középen rajta egy szőnyeg, melyen egy dohányzóasztal volt. Az asztallal szembeni falon egy nagy plazma TV, alatta egy szekrény DVD-kkel, CD-kkel és egy profi házimozi szettel telítve. A nappaliból egy kisebb folyosó vezetett a konyhába. Ezen a folyosón volt a WC és egy fürdő. A konyhát és az étkezőt egy boltív választotta el egymástól, de lényegében egyben volt a kettő. A konyhából ismét egy folyosó nyílt, ahonnan egy lépcső vezetett fel az emeletre. Itt balra és jobbra 3-3 szoba volt. Később megtudtam, hogy jobbról és balról is 1-1 ajtó a padlástérbe vezet, ahol egy pöpec hangszigetelt stúdió volt kialakítva. A többi négy szobából kettő hálószobaként, egy vendégszobaként funkcionált, melyekhez külön fürdő és WC tartozott. A negyedik szoba egy olvasószoba szerűség volt. Három falán faltól-falig, földtől-plafonig polcok voltak, telis-tele a jobbnál jobb, érdekesebbnél érdekesebb könyvekkel. A negyedik falon volt egy nagy ablak, mely tökéletesen engedte be a márciusi mapfényt, alatta pedig egy radiátor. A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal, körülötte öt babzsák fotel. Megfelelő hely az olvasásra és egy kis relaxálásra. Innen csak egy toalett nyílt.

Szuper ház. Nem is láttam még ekkorát élőben. Mármint házat. Nem kell rosszra gondolni. Ráadásul olyan rend volt, hogy komolyan megkérdőjeleztem magamban, hogy biztosan Tom házában vagyunk. Mindenesetre nagyon tetszett, Ahogyan Tom is. A csodás szemei, a mosolya, …

-Na, hogy tetszik? – zökkentett ki Tom a gondolataimból.

-Csodaszép. Komolyan, mint egy palota.

-Ennek örülök.

-Csak azt ne mondd, hogy te egyedül tartod rendben! – mondtam neki mosolyogva.

-Most ezt miért mondod?

-Mert olyan tisztaság van itt, hogy a napfény seggen csúszva közlekedik a házban.

Tom ezen olyan jót kacagott, hogy nekem is kedvem szottyant nevetni. Ritkán hallottam őt ilyen jóízűen nevetni, olyankor viszont mindig elnézegettem és elképzeltem, milyen lenne, ha ő meg én egy párt alkotnánk. Ez szerencsére a mai nap valóra vált. Már nem kell ilyeneken gondolkodnom.

-Amúgy Billel és anyuval kéthetente felnyaljuk az egészet. És legalább egy napunk erre megy el – mondta Tom, mikor már nagy nehezen megnyugodott. – Tényleg, kérsz valamit enni-inni?

-Nem, köszönöm.

Tom egyszer csak elkezdett felém közeledni, majd hirtelen felkapott. Elképzelni sem tudtam, hova vihet, így csak sipákoltam, hogy tegyen le. Szerencsétlenségemre nem nagyon hatottam meg.

-Tom! Ha leejtesz, akkor…

-… akkor fogadjunk, hogy megkínzol – mosolyodott el kajánul.

-Én? Áááá… - tettem az ártatlant. – Amúgy nem tán gondolatolvasó vagy? – kérdeztem álcázott félelemmel, miközben már leértünk.

-Én, kicsi szívem, mindent tudok. És amit tudok, el is mondom neked, …

-De ezt még csak meg sem említetted! – tettem a durcit.

-Hupsz – kaptam puszit az arcomra, – ez – a szám szélére, - elmaradt – majd a számra. – Bocsi – nézett rám aranyosan, s végül megcsókolt.

Ahogyan nyelve vad táncot járt az enyémmel, hihetetlen boldogságot éreztem. Óvatosan letett a földre, a derekamnál szorosan átkarolt és magához húzott. A kezeim önkéntelenül nyakára fonódtak és hajába túrtak. Így álltunk egy ideig, egymást csókolva, majd egyszer csak elkezdett tolni a kanapé felé. Mire észbe kaptam, ő már a nyakamat árasztotta el puha csókjaival.

-Thom… ezt… ezt még nem kéne – toltam el magamtól és a szemeibe néztem, melyek izzottak a vágytól. – Ne haragudj, de ezzel várjunk egy kicsit.

-Te ne haragudj, hogy így letámadtalak! Csak tudod, már olyan régóta várok erre a napra, és…

-Én is, hidd el. De attól, hogy már vagyunk egymásnak, nem kell elkapkodni mindent! Ha várunk az együttléttel egy kicsit, sokkal szebb lesz.

-Igazad van, Sylvi! Szeretlek. És köszönöm.

-Én is szeretlek, Tom. És mit köszönsz? Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúznom belőled! – nevettem.

-Azt, hogy vagy nekem – mondta könnyes szemekkel, melyeket nem tudtam mire vélni.

Úgy gondoltam, a tettek többet érnek most, mint a szavak. Lágyan és szerelmesen megcsókoltam, közben éreztem, hogy végigfolyik egy könnycsepp. Kénytelen-kelletlen eltoltam magamtól. Amint megláttam fájdalommal és rettegéssel teli szemeit, nagyon megijedtem. Felültem, Tom pedig leült mellém.

-Mi a baj, drágaságom? Miért vagy ilyen szomorú?

-Öhm... semmi...

-Tom - fordítottam magam felé az arcát. - Látom, hogy van valami. Nekem elmondhatod.

-Az van, hogy én sem tudom, mi van. Billel történik valami... valami nagyon komoly. Érzem. És nem tudom, hogy mi - szipogott Tom.

2 megjegyzés:

  1. Kell neked írni, hogy valaki könnyezik erre én is elkezdek.
    :D Nagyon de nagyon szuper lett! ^.^
    Mondjuk a végénél majdnem megfülladtam. Engem valaki megöl egyszer.
    De a lényeg, hogy a rész istenien jó lett!

    VálaszTörlés
  2. a napfény seggen csúszva közlekedik a házban.--> ez nagyon vicces:D:D:
    Jó rész lett, de mi fog történni Billel? Úristen:O:O:(

    VálaszTörlés