19.6.11

A barátság ára

Sziasztok! :)
Eme történetem "ősét" jó rég megírtam már. Valamelyik nap rátaláltam, kicsit átdolgoztam, és itt a végeredmény :))
Jó olvasást! :))

A barátság ára

-Szia, Drága! – vettem fel a telefont.

-Szia, Leila! Mi újság? – kérdezte barátnőm, Betty. – Mikor leszek már keresztanyu?

-Azzal még várnod kell egy kicsit! – nevettem. – Még nem tartunk ott.

-Mi az, hogy nem tartotok ott? Te 24, a pasid meg 26 éves! Mire vártok még, Leila?! Ti sem lesztek már fiatalabbak!

-Nem is tudom. Tudod, a párom eléggé elfoglalt. És amúgy sem beszéltünk még erről – zártam le gyorsan a témát.

-Szóval még mindig nem árulod el, ki az a szerencsés –mondta letörten.

-Sajnálom, de nem. Majd ha egyszer elszabadulsz a szerkesztőségből és ki tudsz jönni, megismered. Még 
véletlen sem szeretném, hogy egy nap a címlapról néznék vissza magamra – válaszoltam indulatosan.

-Aha. Értem én a dörgést. Nem bízol meg a barátnődben!

„Aki mellesleg egy újságíró” – tettem hozzá gondolatban. Ha sikerül felhúznia ezzel a témával, el tudnám 
küldeni melegebb éghajlatra. Szerencsére azonban még sosem mondtam ki hangosan.

-Tudod, hogy nem erről van szó! – próbáltam menteni a menthetetlent. – Csak nem tudom, mennyire bizgatná a fantáziád, hogy egy ilyen bombahírrel rukkolj elő, amiért bárki képes lenne neked adni a legmagasabb újságírói fizetést – mondtam neki higgadtan.

-Te tényleg nem bízol bennem! Végülis mit várhat el az ember az egyik legkedvesebb barátnőjétől?! – ironizált Betty.

-Sajnálom! Tényleg! De mi lenne, ha kicsit később visszahívnálak? Eszembe jutott valami! Muszáj lenne elintéznem.

-Hát jó, legyen! Szia! – csapta rám a telefont. Fájt, hogy már sokadszorra meg kellett bántanom.

A nevem Leila Schmidt. Négy éve költöztem ki Magyarországról a nagybátyámhoz, Gordon Trümperhez, aki a híres német együttes, a Tokio Hotel ikerpárjának nevelőapja. Tom egy párszor bepróbálkozott, de nálam első pillanattól kezdve Bill volt a nyerő. És ahogy elnéztem, ő sem érzett másként.  Igaz, beletelt egy jó pár hónapba, mire mindketten rájöttünk, nem tudunk élni a másik nélkül, de azóta együtt vagyunk. A sajtó természetesen mindenáron meg akarta ismerni, ki Bill boldogságának az oka. Egy idő után azonban letettek ezen szándékukról, azóta nem nagyon zaklatnak. Ennek persze kifejezetten örülök, hiszen nekem nem a pénz és a rivaldafény kell, hanem az igazi Bill Kaulitz. Bill mikor ezt meghallotta, azt mondta még jobban belém szeretett. Csak a család és a legközelebbi barátok tudták, ki teszi Billt boldoggá.

Közülük csak Betty volt kivétel. Hiába vagyunk már nagyon jó barátnők egy ideje, mindig bennem van a félsz, hogy elszólom magam, s akkor oda a nyugalom. Pedig annyiszor felhívtam már, hogy elmondjam neki, de mire felvette a telefont, inkább másról meséltem neki. Így hát gyorsan beszéltem Billel, utána pedig Bettyvel. Egy hét múlva ki is tudott jönni Hamburgba. Mindenki nagyon kedves volt vele, és ő is nagyon megszerette a többieket. De bár ne hívtam volna ki!


xxx 1 hónap múlva xxx

-Szívem, kész a vacsi! – jött fel Bill a szobába.

-Megyek, Édesem! Még két sor van, azt begépelem és csak a tiéd vagyok! – mondtam neki mosolyogva. Gyorsan befejeztem a pszichológia szakdolgozatom és szaladtam is le hozzá.

-Hmm, micsoda illatok! – karoltam át hátulról, azonban éreztem, hogy teljesen feszült. – Mi a baj, Bill?

-Ez mégis mi? Nem megbeszéltük, hogy nem mutatlak be a nagyközönségnek? – kiabálta dühösen, majd az asztalra dobott valami újságszerűséget és egy borítékot.

-Tessék? – kérdeztem értetlenül. Azt sem tudtam, hogy jön ez most ide.

-Hallottad, nem? Most hozta a postás. Na, majd jövök! – és kiviharzott a házból. Csak a hangos fékcsikorgás jelezte, hogy elment. Biztos Tomhoz ment, hisz amikor kisebb összetűzéseink voltak, akkor is inkább meghátrált és bátyjához sietett. Így viszont még sosem beszélt velem. Nem tudom, most miért tette. De nem is foglalkoztam ezzel tovább, inkább megnéztem az asztalon heverő dolgokat.

Az egyik egy kétoldalas cikk volt Billről és rólam. A szemeim kikerekedtek és megteltek könnyel. Csak Betty lehetett, hisz ő volt az egyetlen sajtós, aki tudott a kapcsolatunkról. Úgy éreztem, vége mindennek, nem lesz nyugtom a lesifotósoktól, a rajongók pedig szét fognak szedni. Az újságot visszadobtam az asztalra, majd kinyitottam a borítékot.

„Drága Leilám!
Amikor ezt olvasod, én már nem leszek veletek. Fentről foglak titeket figyelni.
Tudod, a múltkor mondtam, hogy már látom magam előtt a címlapot, melyen Te és Bill vagytok. Azt küldtem el nektek. Más viszont nem fogja látni, erről gondoskodtam. Sajnos akkor nem voltam elég figyelmes. Az egyik munkatársam meghallotta, majd szólt a főnöknek. Ő pedig megfenyegetett, hogy ha nem adom le az anyagot nyomtatásra készen, akkor megöl. Nekem pedig fontos volt a Ti nyugalmatok, így csak a tiéteket készítettem el. Vegyétek egyfajta tiszteletpéldánynak, hisz másnak ilyen nincs!
Nem haragszom, sőt még szomorú sem vagyok! Jó, ez hazugság, mert valamilyen szinten bánt, hogy 25 évesen vége az életemnek. De a Ti boldogságotok fontosabb. Egyedül csak Téged sajnállak, egyetlen Leilám! Remélem, hamar túlteszed magad az elvesztésemet! Bill biztosan segít!
Nagyon sok boldogságot kívánok Nektek! És sok-sok kis Leilát/Billt!
Szeretlek Titeket!
Puszil
Bettyd”

A végére már zokogtam és alig láttam a szememet elfedő könnyköpenytől. Borzasztó lelkiismeret-furdalásom volt, hogy miattunk kellett meghalnia. Hogy írhat ilyet, hogy nem haragszik? Én biztos elátkoztam volna magamat, hogy pont egy hírességgel kellett összejönnöm. De Bettynek mindig is fontosabb volt mások boldogsága, mint a sajátja.

Megpróbáltam felhívni Billt, de ő mindannyiszor kinyomta a telefont, majd egy idő után kikapcsolta. Nem maradt más hátra, mint előre. Felhívtam hát Tomot.

-Igen? – szólt bele idegesen. – Mit akarsz?

-Bill nálad van? – elég értelmetlen volt, hisz ha ő is ilyen lekezelő, akkor biztosan tud az újságról. Csak a hátterét nem tudja.

-Igen.

-Szólnál neki, légy szíves, hogy jöjjön haza?

-Miért? Hogy az orra alá dörgölhesd az újságodat?

-Kérlek, ne mondd ezt! – csuklott el a hangom. – Szükségem van rá. Jobban, mint eddig bármikor – itt ismét eltörött a mécses. Keserves zokogásba kezdtem.

-Te jó ég, Leila! Mi történt? – kérdezte immár aggódva.

-Betty… meg… meghalt… megöltem… - nem tudom mennyit értett belőle, de a telefon búgó hangjára lettem figyelmes.

Nem tudom mennyit voltam még egyedül a konyhában a falnál ülve, de egyszer csak két kezet éreztem magamon. Az illatáról felismertem. Bill volt az. Nem kérdezett semmit, csak leült mellém a földre és szorosan tartott karjaiban.

-Leila, Kicsim! Mi történt? – kérdezte, mikor már kicsit megnyugodtam.

-Megöltem Bettyt – folytak továbbra is a könnyeim.

-Szívem, ne mondj ilyen butaságokat! Nem öltél meg senkit! – próbált nyugtatni s még szorosabban ölelt.

-Dehogynem! Olvasd el! – adtam neki oda a levelet.

Éreztem, ahogy olvasás közben teste megfeszül, majd egyszer csak felpattant mellőlem, és mint aki jól végezte dolgát, elment. Nem tudtam, miért, így kénytelen voltam egyedül itatni az egereket.

-Sajnálom, Édesem, hogy kiabáltam veled! – jött vissza egy kis idő múlva. – Megijedtem, hogy már neked sem lesz nyugtod, és egyszerűbb volt lelépni, mintsem megbeszélni a dolgokat.

-Bill! Csak maradj itt velem és ölelj át, kérlek! – kértem őt zokogva, s eleget tett kérésemnek.

**

-Leila, ezt vedd be! Ettől biztosan elalszol! – adta a kezembe Bill az altatómat és egy pohár vizet. Nagyjából egy éve tartok itthon gyógyszert. A vizsgaidőszakok annyira kimerítenek, hogy olyan fáradt vagyok, hogy aludni sem tudok. Szerencsére mindig tudtam, hol a határ.

-Bill, tudom, hogy neked is nehéz most. De kérlek szépen, valahogy segíts megoldást találni! Nem tömhetem magam mindig ilyen bogyókkal! Az utóbbi másfél hétben minden este bevettem kettőt. Nem lesz ez így jó! – mondtam, s a pirulákat átdobtam a szoba másik fele felé, a vizet pedig megittam.

-Mi lenne, ha hazautaznánk hozzátok – persze a megfelelő álruhában-, hogy méltón el tudj búcsúzni Bettytől? És biztos vagyok benne, hogy hülyeségnek tartod majd, de miért nem keresel fel egy szakembert?

-Nem vagyok dilis!

-Nem is azért járnak az emberek pszichológushoz, Kicsim! – simított végig az arcomon.

-Tudom, hisz én is annak készülök.

-Akkor mi a baj?

-Nem akarok egyedül elmenni, és mondtam az első kifogást, ami eszembe jutott – mondtam zavartan, Bill pedig egyből elmosolyodott.

-Ki mondta, hogy egyedül menj? Ha gondolod, ott leszek veled – mondta Bill.

-Valóban? – kérdeztem tőle meglepetten.

-Persze, Szívem! Ha neked így könnyebb lesz a felépülés, és ha így hamarabb visszakapom az én mosolygós Leilámat, akkor mindenképpen!

-Köszönöm, Édesem! Szeretlek! – megcsókoltam, majd egy óra múlva egy „Szeretlek” és egy „Jó éjt” után egymás karjában aludtunk el.

Hétvégén hazarepültünk, hogy Bettytől végső búcsút vehessek. Utána pedig kerestünk egy pszichológust, akihez hetente háromszor jártunk el. Két hónap alatt szinte teljesen rendbe jöttem. Utána már egyedül jártam orvoshoz. És újra Bill mosolygós Leilája lettem.

Két dolgot tanultam meg az utóbbi időben. Az egyik az, hogy barátokat, vagyis hogy barátnak tűnő embereket könnyen találhatunk, de igaz barátokat nagyon nehezen. A másik pedig az, hogy nem gyengeség, ha segítséget kérünk. Sőt! Épp az ellenkezője!

3 megjegyzés:

  1. Majdnem sikerült megríkatnod.
    Ez... ez... ez valami elképesztően szép lett.
    Gratulálok!!!

    VálaszTörlés
  2. Csatlakozom az előttem szólóhoz, nagyon szép lett ez a történet is:)

    VálaszTörlés
  3. köszönöm szépen ^^ örülök, hogy annak ellenére, hogy ez is az elvesztésről szól tetszett :))
    köszönööm :D
    pusziim ^^

    VálaszTörlés