Az a kritikus hetedik év

Sziasztok, Drágáim!
Azt hiszem, megint segget csináltam a számból... Ma nem kaptok még részt, mert csak félig van még kész, és holnap korán kell kelnem, így nem nagyon tudok tovább fent maradni. De hogy ne maradjatok olvasnivaló nélkül, meghoztam az első novellámat. Ahogyan a Lehull a lepel címűt, ezt is Eva Kaulitznál olvashattátok, ha jártatok ott már 2010-ben. Igen, a novella akkor született, nem változtattam rajta semmit, pedig szívesen megtettem volna, de akkor az már nem ugyanaz lenne. Leslie L. Lawrence sem veszi vissza a könyveit, hogy javíthasson rajta, ha pár év múlva újraolvasva nem tetszik neki valami... Szóval akkor itt a novella, és néhány komment vagy pár szó a chat-be jól esne. Vagy a pipák a rész alatt. Köszönöm! <3
Jó olvasást! :)

Az a kritikus hetedik év

Épp a szobámban ültem és vártam, hogy hívjon. Egy hete ment el a bandával turnézni. Azt mondta, ha odaérnek, felhív. De nem tette. Én pedig ha hívtam, csak az üzenetrögzítővel tudtam beszélni, ami csak annyit mondott, hogy „Koncerten vagyok, hívj később!”. Ezek szerint pedig hiába mondtam, hogy hiányzik és hívjon, süket fülekre találtam. Ugyanis még mindig nem hívott. A legrosszabbra is gondoltam már, de aztán elhessegettem a gondolatot, hisz akkor a sajtó úgyis beszámolt volna róla. Arra is gondoltam, mi van akkor, ha megcsalt? Hisz már régóta, lassan hét éve vagyunk együtt, lehet, hogy megunt. De aztán erről is lebeszéltem magam, mert ő sosem tudna nekem fájdalmat okozni. Szánt szándékkal biztosan nem. Míg ezen gondolkoztam, elkezdett csörögni a telefonom, amit történetesen lent hagytam a konyhában. Rohantam, mit egy félőrült, a lépcsőről is majdnem leestem. Nagy nehezen leértem, de szomorúan vettem tudomásul, hogy csak a bátyám hívott. 

-Szia, mondjad! – lihegtem a telefonba. 

-Csak nem megzavartalak valamiben? 

-Hülye! Dehogyis! Csak az emeleten voltam és azt hittem Tom hív és rohantam. 

-Még mindig nem hívott? – kérdezte, s a hangja csodálkozást, csalódottságot, de leginkább dühöt tükrözött. Pedig Tom lelkére kötötte annak idején, hogy vigyázzon rám és ne bántson meg, mert akkor megbánja. 

-Nem. Nem tudom, mi lehet vele – itt nem bírtam tovább. Kitört belőlem az eddigi stressz és elkezdtem zokogni. 

-Jaj, Hugi! Ne sírj, kérlek! 

-Már hogyne sírnék, mikor sem életem szerelem, sem a többiek nem méltóztatnak felhívni, hogy mi van velük?! – egy kicsit megpróbáltam lenyugodni. –Amúgy, Bátyó, miért hívtál? 

-Itt van Chris, mivel ez a hétvége az enyém, és át akartalak hívni, hogy ne legyél egyedül. De akkor átugrom, addig ellesz ő egyedül is. 

-Jaj, Bátyó! Nem kell. Jó nekem egyedül is. Meg amúgy is, ha már a tiéd a hétvégén a fiad, akkor maradj vele, nehogy aztán még ezt a kis időt is megvonják tőled! 

-Nem fogják megvonni. Meg Chris nagyfiú, tud már magára vigyázni. Ugye, Chris? 

-Persze apu! – hallottam Chris hangját a háttérből. 

-Nem. Nem jössz te sehová! Ott maradsz a fiaddal! 

-Hát jó – mondta kissé letörten. – Akkor pihenj le vagy aludj egyet! És nyugi! Hívni fog biztosan! 

-Rendben. Köszi, Bátyó! Szeretlek! 

-Nincs mit! Én is, Hugi! Puszi. 

-Szia! 

Ismét csak a csend vett körül ebben a nagy házban. Úgy döntöttem, iszom egy pohár whiskyt. Még jó, hogy tartunk itthon ilyeneket. Kitöltöttem, egy ideig csak szemezgettem a pohárral, majd megittam. Felmentem a szobánkba és bekapcsoltam a tv-t, hátha van valami érdekes. Semmit nem találtam, így inkább a Vivánál maradtam. Néztem egy ideig, majd egyszer csak élőben kapcsolták a Tokio Hotel hamburgi koncertjét. 

-Jesszusom! El is felejtetem, hogy ma itthon játszanak. Hogy lehettem ekkora marha? Tom tuti ki fog akadni, hogy még csak el sem mentem – gondolkodtam hangosan. Aztán pedig eszembe jutott, hogy ez az utolsó állomás, mert most csak pár városba mentek el itt Németországban. A rendes turné majd csak egy hónap múlva kezdődik. 

Míg ezen agyaltam, egyszer csak egy fénykép nézett vissza rám a képernyőről, amin Tom egy szőke plasztikmacával enyeleg. Azt hitem, hogy csak a pia miatt van, és csak odaképzelem, ezért az éjjeliszekrényen lévő vázából a vizet a fejemre öntöttem. De sajnos nem segített. Rá kellett jönnöm, hogy a kép valóban ott van, Tom pedig megcsalt. Ezernyi kérdés futott át az agyamon, hogy miért. Közben pedig megkérdezték Tomot, hogy ez mégis mi. Ő pedig letörve és szomorúan csak annyit mondott, hogy ez egy félreértés és sosem csalna meg. Én csak ültem az ágyon a vizes fejemmel a vizes ágyneműn könnyektől áztatott arccal és mereven bámultam a tv-t. Hirtelen Tom kivette a riporternő kezéből a mikrofont. 

-Baba, tudom, hogy nézed. Kérlek, ne haragudj rám! Nemsokára otthon leszek, és mindent megbeszélünk! Hiányzol! Nagyon szeretlek! 

-Bárcsak igazat mondanál, Tom Kaulitz! – kiabáltam a tv-nek, majd a vázát, ami még a kezemben volt, teljes erőből hozzávágtam a falhoz, s ennek következtében darabokra tört, ahogyan a szívem. 

Visszafeküdtem az ágyba és elkapcsoltam a tv-t. Nem zavart, hogy semmi érdekes nem volt a tv-ben. Csak nem Tomot kelljen néznem, mert még olyat tetem volna, amit később én is megbánok. 

Egyszer csak arra ébredeztem, hogy valaki simogatja az arcom. 

-Bátyó, mondtam, hogy ne gyere el! 

-Akár ő is lehetek, de nem ő vagyok. 

-Ne szórakozz,Bátyuskám, mert felkelek és körbekergetlek a házban! – mondtam mosolyogva, még mindig csukot szemmel. 

-Nem szórakozok, Baba! 

Hirtelen kipattantak a szemeim és a mosoly lefagyott az arcomról.. Tom ott ült az ágy szélén és mosolyogni próbált, de a szemén látszott, hogy sírt. 

-Mit csinálsz? Miért nem azzal a plasztikmacával vagy? 

-Tessék? – kérdezte, mintha nem tudna semmiről. 

-Mindent láttam a tv-ben. Az elejétől egészen addig, amíg befejezted a mondandódat és visszaadtad a mikrofont a riporternek. 

Tom arca az értetlenből szomorúvá vált, a szemei pedig ismét könnyesek lettek. 

-Én itt halálra aggódom magam, hogy mi lehet veled és miért nem hívsz. Próbáltalak nem egyszer felhívni, de csak a hülye üzenetrögzítődnek járattam a szám. Már arra is gondoltam, hogy lehet, hogy balesetetek volt és ott maradtatok mindannyian. Vagy hogy meguntál és összeszedtél valami más nőcskét. De aztán eszembe jutott, amit mindig mondtál, mielőtt elmentél. Hogy mennyire szeretsz és nem csalsz meg. Sőt, mikor a tv-ben megláttalak titeket, az is megfordult a fejemben, hogy biztos teljesen kiakadsz, amiért nem mentem el. És míg én hatszor megőszültem az idegtől, mert egyikőtök sem hívott, hogy „Heló, élünk, minden oké”. addig te összeálltál egy ilyen nővel?! – itt nem bírtam tovább, ismét sírni kezdtem. Láttam Tomon, hogy ő is közel áll hozzá. – Miért tetted ezt velem, mi? Azt hittem szeretsz! 

-Szeretlek is, Baba! De hidd el, én sosem csalnálak meg! De volt egy buli még a megnyitó koncert előtti napon. Utólag kiderült, hogy az a csaj, amelyik a képen volt, drogot tett a piámba, én meg nem tudtam mit csinálok. Másnap reggel nagyon szarul ébredtem, és Bill mesélt el mindent. Borzasztóan összetörtem, nem gondoltam volna, hogy valaha is megcsallak. Orvosnál is voltam, ha kell megmutatom a papírokat. És tudom, hogy ez nem mentség, mert megtörtént, aminek nem kellett volna. De hidd el, rettentően megbántam. Nagyon szeretlek, Annette, és nem fogok neked többé csalódást okozni. Ha kell, a bandát is ott hagyom, csak hogy veled lehessek. Kérlek bocsáss meg nekem! – zokogott immáron ő is. Hirtelen magához rántott és megöleltük egymást. Egy ideig így sírtunk együtt, majd elengedett és elindult kifelé. 

-Nem hagysz te ott semmiféle bandát! 

-Tessék? – kapta fel a fejét és visszafordult. 

-Jól hallottad! Felejtsd el, hogy otthagyod a Tokio Hotelt miattam. Maximum azt a szőke ribancot hagyod ott. Mást nem! 

-Szóval akkor mégis megbocsátasz? – csillant fel a remény a szemében. 

-Meg, de … 

-… nem lesz több ilyen – fejezte be helyettem a mondatot. – Köszönöm, Baba! 

Megölelt, majd mélyen a szemembe nézett, majd pont ugyanolyan lágyan csókolt meg, mint amikor először csókolóztunk. 

Egyszer csak gondoltam egyet és gyorsabb és vadabb tempóra váltottam. Benyúltam a pólója alá, simogattam, ahol csak értem. Elkezdtem tolni az ágy felé, de Tom egyszer csak elhajolt. Én csak értetlenül néztem rá. 

-Lenne itt még valami, Szerelmem! – mondta halálos nyugodtsággal. 

-Jesszusom, mi történt? 

-Ülj le az ágyra, mindjárt jövök. 

Majd megcsókolt és kiment. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt, míg visszaért, pedig csak pár pillanat volt. Nem tudtam, mi lehet az, amit még el akar mondani. 

-Életem, mi történt? Megijesztesz! – ugrottam oda hozzá, amint beért a szobába. 

-Ülj le, Baba! Mindjárt megtudod! – mondta mosolyogva. 

-Hát jó. De ugye nincs semmi baj? 

-Ha folyton kérdezősködsz, sosem tudod meg! – mosolygott és arcon puszilt. Leültem az ágy szélére, ő pedig letérdelt elém. 

-Sajnálom, hogy annyi keserűséget okoztam neked, és hogy annyiszor szomorkodtál és idegeskedtél miattam, és ezekért remélem meg tudsz bocsátani – matatott a zsebében, majd elővett egy dobozkát. – Annette Müller, hozzám jönnél feleségül? 

A meglepettségtől és a boldogságtól hirtelen nem tudtam megszólalni, de két szót mégis sikerült kimondanom. 

-Igen, boldogan! – majd a nyakába ugrottam akkora lendülettel, hogy a padlón kötöttünk ki. Az ajkaimat az övéire tapasztottam, s heves csókcsatába kezdtünk. Mikor elváltak ajkaink, Tom felhúzta az ujjamra a gyűrűt. 

-Szeretlek, Baba! 

-Én is szeretlek, Életem! 

Megcsókoltuk egymást, s egy csodás éjszakát töltöttünk együtt. 

Két hét múlva tartottuk az esküvőt, a nászutat pedig a Bahamákon töltöttük. 

-Baba, nem megyünk ki a partra? – kérdezte Tom a szobából. 

-Megyek, Szívem! De valamit el kell mondanom! – mondtam totál nyugodtan, de mégis teljesen komolyan. 

-Mi történt? – kérdezte Tom riadtan, s nem bírtam ki, hogy ne nevessem ki. – Ne nevess ki! Mi a baj? 

-Baj? Nincs itt semmiféle baj – mosolyogtam rá édesen. 

-Akkor meg mi történt? 

- Szívem, fontos dolgot szeretnék neked mondani. 

-Figyelek, Szerelmem, mondd! 

-Elvileg ketten jöttünk, de hazafelé már biztos, hogy hárman megyünk. 

-Mi? Kit viszünk haza? – kérdezte értetlenül. 

Megfogtam a kezét és a hasamra tetem. 

-Őt visszük haza – mondtam fülig érő szájjal. 

-Szülők leszünk? Jön a kis-Kaulitz? – kérdezte boldogan Tom. Én pedig csak bólogattam könnyes szemekkel. Tom hirtelen felkapott és megpörgetett. 

-És mióta tudod? 

-Tegnap óta, de ma csináltam még egy tesztet. És az is pozitív lett. És ha hazaértünk, elmegyünk az orvoshoz. És ne nézz rám ilyen értetlenül! Jössz te is! 

Tom megcsókolt, majd lementünk a partra, és onnantól kezdve az egész nászút alatt csak a kívánságaimat leste. 

Mikor hazaértünk, elmentünk az orvoshoz, aki megerősítette, hogy terhes vagyok. Később az is kiderült, hogy ikreink lesznek. Egy kisfiú és egy kislány. Már csak néhány hét van a babák érkezéséig. Tom pedig teljesen megváltozott. Nem tart a bandával a pubokba, csak akkor, ha én is ott vagyok. Minden szabad percét velünk tölti, és ahova és amikor csak tud, magával visz minket. 

Azt hiszem, mi vagyunk a legboldogabbak a világon!