Itt is a folytatás. Remélem, nem nagyon várakoztattalak meg titeket! :)
Jó olvasást! :)
Part XIV. - A szavak súlyossága
-Szia, Dora, mondd csak! - vette fel a telefont, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Hát, nem sokáig fog, az biztos.
-Szia, Bill! Átjönnél, kérlek? Tom rendesen kicsapta magát. Kellene egy kis segítség.
-15 perc és ott vagyok - mondta sietve és már le is rakta a telefont.
Idegölő negyedórának néztem elébe, így lementem a konyhába. Igazából magam sem tudom, miért pont oda, de valahogy úgy éreztem, ha ott vagyok, némiképp kisimulnak az idegeim. Közben belestem a fiúkhoz. Mindketten nyitva hagyták az ajtót és az ablakot is, gondolom, semmi levegő nem volt bent, és félig betakarva feküdtek az ágyon. Mark az ajtó felé, Tom pedig az ablak felé fordult. Olyan édesen aludtak mindketten, hogy szinte még haragudni is elfelejtetem rájuk, azonban egy kopogás újra eszembe juttatott mindent. Az ajtóhoz szaladtam, ahol Bill várt. Fel sem tűnt az idő múlása.
-Hol van Tom? - kérdezte aggódó tekintettel.
-Már alszik. De gyere be, mert beszélni szeretnék veled.
Bill egy kicsit riadtan nézett rám, majd kiültünk a kertbe. Szerencsére majdnem nyár lévén kellemes idő volt.
-Dora, mit csinált ez a barom bátyám már megint?
-Füvezett az öcsémmel.
-Jaj, már megint? - nyögött fel fájdalmasan Bill. - Mellesleg nem is tudtam, hogy van öcséd.
-Ma reggelig én sem, de nem ez a lényeg. Illetve ez is. Jaj, miért nincs két agyam, ami kétfelé tudna gondolkozni? - sóhajtottam.
-De nem lett semmi baja az öcsédnek, igaz?
-Kedves vagy, hogy aggódsz érte is. És nem valószínű, hogy lett baja, csak a mai napra még jobban rányomta a bélyeget.
-Akarsz róla beszélni? - kérdezte Bill. Úgy bírtam, hogy ilyen kis érdeklődő és törődik mással is, nem csak azzal, akivel neki van kedve. Pedig biztos vagyok benne, hogy jobb dolga is lenne, mint a gondjaimat hallgatni.
-Egy pillanat. Hozok valamit inni - mondtam és bementem a konyhába. Egy ideig keresgéltem, hogy ugyan mit vigyek ki, de aztán ráakadtam a megfelelőre. Egy üveg rosé. Fogtam két poharat és indultam volna kifelé, mikor egy hang megállított.
-Hát te merre mész azokkal a kezedben? - kérdezte Tom a hátam mögül.
-Tudod, vendégem van. Felhívtam, hogy kellene egy kis segítség, mert a bátyja eléggé betépett.
-És akkor minek a bor?
-Mert egy kicsit elnyomná az irántatok érzett dühömet és a csalódottságot. És ha nem probléma, én most mennék, te pedig menj vissza aludni! Jó éjt, Tom!
Megfordultam és kilépkedtem a házból. Bill kérdő tekintetével találtam magam szembe, így hát kiöntöttem neki a szívemet. Elmondtam neki a családomról mindent, amit lehetett, még Jant is megemlítettem. Persze annyi ferdítéssel, hogy ő a másik nagybátyám, és nem tudjuk merre kószálhat vagy mi lehet vele. A bor fogyogatott, egyre könnyedebben beszéltem mindenről és mindenkiről, ám amikor Markra terelődött a szó, alig bírtam beszélni a zokogástól. Bill vigasztalóan magához ölelt.
Hihetetlen volt számomra még mindig, hogy apa félrelépett. Pedig olyan boldogok voltak! Együtt csináltunk mindent annak idején. Játszottunk, nevetgéltünk, rajzoltunk, festettünk... Mindent, amit egy kisgyermek csinálhat a szüleivel. Aztán következett a veszekedős időszak. Anyáék ingerültebbek voltak velem is. Egy gyerek lelkén mély nyomot hagynak az ilyenek. Azt hiszi, miatta kiabálnak egymással a szülei, sírva menekül a szobájába a dühöngő anyuka és apuka elől, hogy menedéket keressen azt gondolva, hogy így izolálhatja magát a sérülések elől. Borzasztó emlékek ezek még felnőttként is. Hiszen ami sebet ejt rajtunk most az élet, könnyebben begyógyul és nem lesz olyan mély a heg, mint egy gyerekkori lelki sérülésen. Majd anyuéknál ismét minden rendben volt. Mintha egy tündér meglegyintette volna a varázspálcáját. Igazából fel sem tudom fogni, mekkora lehetett köztük a szerelem, hogy anya mégis megbocsátott apának és újra meg tudott benne bízni. Persze akkor már újra rendes, békés család voltunk. Ezidáig pedig egy hazugságban éltem. Akárhányszor kértem a szüleimet, hogy meséljenek a gyerekkoromról, és persze arról, min veszekedtek annyit, mindig elintézték annyival, hogy kisebb-nagyobb félreértéseken. Én pedig naiv voltam és el is hittem.
A reggel Bill karjaiban ért a hintaágyon. Ugyanabban a pózban, ahogyan éjszaka valamikor elaludtunk. Bill az egyik szélén, én meg a karjai alatt. Megpróbáltam óvatosan kievickélni a karjai alól, erre azonban felébredt.
-Jó reggelt! Kérsz egy kávét? - kérdeztem. Szegény szerintem azt sem tudta, merre van.
-Neked is! Inkább egy fájdalomcsillapítót, ha lehetne - válaszolt, mikor kicsit magához tért.
Nagy nehezen feltápászkodtunk a hintaágyról. Fájt minden porcikánk, rettenetesen elfeküdtük. Bementünk, Billnek adtam gyógyszert és egy pohár vizet, én pedig készítettem magamnak egy forró feketét. Ekkor támolygott ki Mark.
-Jó reggelt! Tom, mi lett veled? Tegnap még fonataid voltak! Ennyire nem lehetett jó anyag, hogy ezt tedd! - nevetett fel, majd félve rám nézett, mikor leesett neki, mit is mondott.
-Bill vagyok, Tom ikertesója. Dora, merre van Tom? Elviszem haza, hogy tudjatok beszélgetni, rendben?
Hálásan Billre néztem és megmutattam neki, merre találja a bátyját. Mikor már Tom a kocsiban ült, Bill bejött elköszönni, majd ő is kiment és elhajtottak. Mi pedig kettesben maradtunk Markkal, és egy kellemetlen beszélgetés várt ránk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése