Our dream comes true - 43. rész

Sziasztok, Drágáim!
Tudom, még tavalyra ígértem a részt, de nem úgy jött az ihlet, ahogy azt szerettem volna, amit pedig megírtam, kitöröltem, mert elégedetlen voltam vele. Olyan munkát pedig nem akartam kiadni a kezeim közül, ami még nekem sem tetszik. Most viszont itt a rész, habár nézzétek el nekem, hogy Dora ilyen lett, amilyen, de meglesz még ennek is a böjtje a későbbiekben. A szív és az ész harcai soron következő részét még sajnos nem tudom, mikor kapjátok meg, mert egy kicsit megakadtam, de amint sikerült túljutnom a "válságon", hozom azt is. Egy novella is készülőben van, ha kész, azt is megkapjátok! :)
Jó olvasást!

Part 43. - A ruhásszekrény

***
Hazafelé tartottunk a kórházból. A kocsiban nem sokat beszéltünk, részben a történtek miatt, részben talán azért, mert a feltörni készülő könnyeimet próbáltam lenyelni. Jelenleg egy sötét, végeláthatatlan alagútnak tűnik ez az egész, de hiszem, hogy meglátom majd a fényt és ki fogok innen vergődni. Pont jókor jön ez a turné, így az időm 90%-ában nem a saját problémámmal leszek elfoglalva, hanem azzal, hogy minden rendben legyen. Viszont ha most hazaérünk, biztosan a többiek sajnálkozó tekintete fogad majd. Sosem szerettem, ha engem sajnálnak. Ha valami rossz történt, mindig úgy alakítottam, hogy a lehető legkevesebb ember tudjon róla. Ilyenkor kívül többnyire a magabiztos, erős lány voltam, belül pedig majd széttépett a fájdalom. Erről pedig mindenki tudni fog, hiszen biztosan kell megint interjút adni, aminek a következménye az lesz, hogy a világon mindenhol tudni fogják, mi történt, és a világon mindenhol sajnálni fognak. Vagy néhányan, akik miatt most ilyen helyzetben vagyunk, azt gondolják majd, hogy megérdemeltem. Sosem értettem, hogy lehet valaki ennyire rosszindulatú. Abba nem gondolnak bele, hogy ezzel Tomnak is fájdalmat okoznak? Nem volt tovább erőm gondolkozni, mert mázsás súlyok telepedtek a szememre és ismét Álomföldre keveredtem.


-Kicsim, itthon vagyunk - ébredtem lágy simogatására.

Tomra néztem, azonban a szemem sarkából egy idegen kocsit láttam az udvarunkon parkolni. Egy Chevrolet cabrio állt a szép zöld füvet kettészelő kocsibejárón.


-Tom, kié az a kocsi?


-Milyen kocsi? - fordult az udvarunk felé. - Azta! Nem kispályás! És fogalmam sincs, ki birtokolhat egy ilyen csodát, de hamarosan kideríthetjük.


Kiszálltunk az autóból, a cuccaimat Tom kivette a csomagtartóból, és elindultunk be a házba. A gyomrom diónyi méretűre zsugorodott, nem tudtam, a többiek hogyan s mivel fogadnak majd. Egyszer csak kivágódott az ajtó és Angie rohant ki rajta. Rögtön a nyakamba vetette magát és sírni kezdett.


-Mi az, Angie? Mi a baj?


-Úgy sajnálom, ami történt - súgta a fülembe. - Tudom, nem szereted, ha szánakoznak rajtad, de ha valami olyan nyomja a szíved, amit Tomnak sem akarsz elmondani, tudnod kell, hogy ...


-Tudom, és szólni is fogok, ne aggódj! Lehet, hogy az égiek akarták így - mondtam, bár talán csak magammal akartam elhitetni.


Angie elengedett, majd bementünk a házba végre. Ahogy beléptünk, mindenki elhallgatott, rám emelték tekintetüket, engem viszont meglepő módon csak egy kérdés foglalkoztatott.


-Folytassátok csak nyugodtan a beszélgetést, de előtte azt mondjátok még meg, ki állt be az udvarra ezzel a szürkeséggel.


-Az enyém - szólalt meg Bill. - Gondoltam, úgy is lassan itt a születésnapunk, így megleptem magam egy új autóval, ha már az előző totálkáros lett - mosolygott telipofával. Na, akkor így oda is a szülinapi ajándéka. Pedig Tommal milyen szépen elterveztük, hogy kocsit kap tőlünk! Erre most mindent keresztülvág a magánakciójával. Kezdhetek újra agyalni, mit vegyek neki. Nem baj, addig sem magamon jár az eszem.


-Szép autó, bár én inkább feketében vettem volna, semmint hogy szürkében. Túl egyszerű. A csillogó feketére legalább felfigyeltek volna, de erre... - próbáltam oldani az érezhető feszültséget, de a többiek nem nagyon vették a lapot. Hát persze, hogy is gondolhattam, hogy leesik nekik a tantusz? Bill ismét szőkébb lett, mont volt, Georg csak meresztette rám a hatalmas zöld szemeit, Gustav halálos nyugalommal ült a kanapén és bámult maga elé, Tomon láttam, hogy nevetne, de szerintem nem nagyon mert, Angie pedig a történtek hatása alatt volt. Talán jobban, mint én. Vagy csak jobban kimutatta, nem tudom. Jan, David és Mark pedig sehol sem voltak. Illetve valahol biztosan, de nem itt.


-Davidék merre vannak? És Mark? A szobájában?


-Egy-két dolognak még utánajárnak, hogy a turnén minden tökéletesen szuperáljon. Mark is velük van. Beavatják a hangtechnika rejtelmeibe - szólalt meg végre Georg és levette rólam a szemeit.


-Jól van. De ha nem haragszotok, felmennék a szobámba. Legyetek szívesek ne zavarjatok, mert szeretnék egy kicsit egyedül lenni.


Meg sem várva a válaszukat felsétáltam a lépcsőn, pár lépés egyenesen, majd jobbra a szobám. Ahogy beléptem, nem láttam a törött vázát a földön, gondolom, Mark vagy Angie eltakarították. Nem is baj, most valahogy nem lett volna erőm hozzá. Inkább felfedeztem, amit a múltkor találtam. A beépített szekrényemben keresgéltem egy könyvet, amikor rábukkantam egy elrejtett ajtóra. Narnia helyett egy újabb szobára bukkantam, de mivel Tom keresni kezdett, én pedig nem akartam, hogy tudjon erről a helyről, inkább visszapakoltam az ajaja elé a dobozokat. Most viszont nem zavar meg majd senki. Kisebb volt, mint a többi, sőt egyenesen egy aprócska helyiség volt mindössze egy egyszemélyes ággyal, egy radiátorral és egy ablakkal felszerelve. Akkor ezért van még egy ablak az enyém mellett! Sehogyan sem tudtam rájönni ezelőtt, hova jut még fény, mikor a szobámban csak egy helyen lehet kitekinteni a csodás kék égre. De legalább erre is rájöttem. Fogtam a telefonom és habár megfogadtam, hogy többé nem beszélek anyuékkal, mégis felhívtam.


-Igen, tessék, Lisbeth Müller - szólt bele anya.


-Szia, anya, Dora vagyok!


-Dora? - kérdezett vissza. A hangja úgy csengett, mint aki nem is örül annak, hogy felhívta a lánya. - Micsoda meglepetés! - mondta némi iróniával. - Minek köszönhetem, hogy felhívtál?


-Csak gondoltam, szeretnéd tudni, hogy nem kell többé azon idegeskednetek apával, hogy nagyszülők lesztek, ugyanis tegnap elvetéltem.


-Elvetéltél? - kérdezte és mintha meg is rémült volna egy pillanatra, ám utána ugyanúgy beszélt, mint az előbb. - Hát most erre mit mondjak? Hogy sajnálom? Hogy jaj, de kár, hogy nem lesz még unokám? És különben is hogy lehetsz ennyire nyugodt és hogy mondhatod ennyire kimérten?


-Miért? Ha zokognék a telefonba, jobb lenne? Elhiheted, hogy fojtogat a sírás, csak nem adom meg neked még azt az örömet is, hogy szenvedni hallj. Nem is tudom, minek hívtalak fel.


-Na, látod, ezt én sem.


-Hogy gyűlölhettél meg ennyire, anya? Az, aki engem felnevelt, sosem beszélt velem így, sosem volt bunkó és gúnyos. Te nem az vagy, akit én anyámnak gondoltam.


-Eddig is ilyen voltam, csak úgy látszik, az álmaid elvakítottak.


-Ha eddig is ilyen lettél volna, most nem itt lennék, hanem otthon egy lepukkant tanyán tengetnénk a mindennapjainkat. Mindegy is, bocsáss meg, kérlek, ha megzavartalak valamiben. Ja, és mondd meg apának is, hogy nem növesszen több ősz hajszálat, nem lesz unokája. Ha pedig még egyszer az életben terhes leszek, ne aggódj, nem fogtok tudni róla! Szia - mondtam és bontottam a hívást.


Nem is tudom, mit gondoltam. Talán ha meghallja ezt a borzasztó hírt, megenyhül, hogy nem egy zabigyereknek lesz a nagymamája? És vajon tényleg eddig is ilyen lett volna? Biztosan nem. Nem is gondolkodtam ezen tovább, inkább visszamentem a szobámba és a titkos fiókomból elővettem egy doboz cigit és a gyújtómat, majd visszamentem a rejtekhelyemre. Kinyitottam az ablakot és rágyújtottam. Szöget ütött a fejemben egy gondolat. Vajon van ennek az ágynak ágyneműtartója? És ha igen, van benne valami, vagy csak sok porcica és pókok? Megpróbáltam kinyitni és láss csodát, az ágyneműtartóban egy csapóajtó volt. Jézusom, miféle hely ez, hogy ennyi titkos hely van itt? Azt is kinyitottam és egy lépcső vezetett lefelé. Teljesen elkapott a kalandvágy és egyfajta gyerekes izgalom, így a szobámból behoztam a zseblámpát. Szinte el is felejtettem, mi is történt alig 24 órája. Lementem a lépcsőn, közben pedig egy halom kérdés rohamozott meg. Biztos, hogy egy legális hely volt ez anno? Az előző tulaj tudott egyáltalán ezekről a titkos helyekről? Ahogy haladtam egyre lejjebb, dohos szag csapta meg az orrom, majd zseblámpámmal megvilágítottam egy kapcsolót. Reméltem, hogy villanykapcsoló, így felkapcsoltam. Szerencsére fény gyúlt a sötét helyiségben, viszont beszélgetés ütötte meg a fülemet.


-Na és hogy van? - kérdezte egy férfihang. Ha jól vettem ki így a fogalmam sincs, milyen vastag falon keresztül, akkor Jan volt az.


-Hát, nem a legjobban - válaszolt egy női hang, ami csakis Angie-hez tartozhatott. - Most is felment gondolom pihenni.


-Felmegyek, megnézem - szólalt meg ismét Jan.


-Hagyd most őt - ez biztosan Tom volt -, azt mondta, egyedül akar lenni.

Hú, de jó, legalább nem kell felrohannom és felfedezhetem, mi van idelent. Körbenéztem, és meg kellett állapítanom, hogy ez is egy kicsike, de annál magasabb raktárszerűség volt. A falakon hatalmas polcok telis-tele borokkal, whiskey-kkel, a terem közepén pedig egy négyzet alakú asztal volt 4 székkel az oldalainál. Közelebb léptem a polchoz és leemeltem egy üveg skót whiskey-t.


-Hogy jön kerül ide ennyi pia, ráadásul Skóciából? - kérdezte félhangosan, majd rájöttem, hogy ha én hallottam a nappaliban lévőket, akkor valószínűleg ők is hallanak engem. Visszasiettem az előző helyemre, de nem hallott úgy, mintha bárki is észrevette volna, hogy itt vagyok. Újra ránéztem az üvegre, és már meg is volt, mit kap Bill és Tom születésnapjukra. Csak akkor már a turnén leszünk. Na, nem baj, majd valahogy kicsempészek innen nekik egy-egy üveggel. Csak az zavart még mindig, hogy nem tudtam, hogyan került ez mind ide. Valahogy ki kell derítenem.


Visszamentem a szobám szintjére, a csapóajtót megfelelően visszazártam, az ágyat pedig összecsuktam. Nem látszik itt semmi sem. Leültem az ágyra és kibontottam az üveget. Rögtön megcsapott a kellemes illat. Idejét sem tudom, mikor ittam utoljára whiskey-t, de épp itt volt az ideje. Eleinte csak belekortyolni akartam, de annyira megízlett, hogy egyre több és több fogyott belőle. A cigiket pár perces szünettel egymás után szívtam. Közben sírtam is és halkan nevetgéltem is, majd mikor úgy döntöttem, elég az önpusztításból, a whiskey-s üveget leraktam az ágy mellé, az ablakot visszacsuktam, én pedig visszamentem a szobámba. Kicsit kacskaringósan mentem és dülöngéltem egyhelybenállás közben, de sikerült megfelelően eltorlaszolnom a titkok felé vezető ajtót. Megfordultam és gondoltam, elmegyek tusolni, de ehhez vissza kellett bújnom a szekrénybe, mert nem volt kint ruhám. Hihetetlen, hogy tegnap elvesztettem a bennem növekvő életet, ma meg félrészegen mászok elő a szekrényem mélyéről. Összeszedtem mindent és egy frissítő zuhany és alapos fogmosás után lementem a többiekhez, akik már nem voltak ott, csak Tom és Mark ücsörögtek és nevetgéltek valamin.


-Hahó, fiúk! - szóltam nekik, az állapotomhoz képest elég józanul. Bár nem mondanám, hogy annyira részeg voltam, inkább csak egy kicsit ittas.


-Szia - szólt Mark -, hogy vagy?


-Fogjuk rá, jobban, mint egy pár órával ezelőtt - mondtam s közben odamentem hozzájuk és nyomtam egy-egy puszit az arcukra.


-Kicsim, tiszta bagószagú a ruhád! Merre jártál? - kérdezte Tom. Basszus, nem csuktam be a titokszoba ajtaját, csak a szekrényét, míg önpusztítottam.


-Öhm... Narniában - mondtam nemes egyszerűséggel és kitört belőlem a röhögés. Nem tudtam, mi ilyen vicces, de ha más nem, Tom és Mark arca határozottam az volt.


-Mark, te adtál neki valamit?


-Már hogy adtam volna? Itthon sem voltam, mikor hazajöttetek! Amióta meg veled szívtam, drognak még csak a közelében sem voltam! - védekezett Mark. - És te?


-Dehogyis! Ne mondj már ilyen hülyeséget! - mondta Tom, majd a nevetéstől könnyes szemembe nézett. - Dora, te ittál? - kérdezte, a hahotázási ingeremet pedig mintha elfújták volna. Ajjajj, most lebuktam?