Our dream comes true - 29. rész

Sziasztok, Drágáim!
Nos, mivel minden úgy jött össze, ahogy terveztem, itt is a rész! :) Hamarabb is hoztam volna, de amatőr rockfesztivál volt a faluban, és kinéztem. Nem volt mindegyik a legjobb, de a többség hallgatható volt. :)
Míg el nem felejtem, a jövő hetem nem tudom, hogy alakul majd, de hétvégén biztosan nem lesz rész. :( Lakodalomba megyünk pénteken, és majd csak vasárnap jövünk haza. Addig még biztosan fogok legalább egyszer írni nektek, de ha esetleg mégsem jönne össze, most szóltam nektek! :)
No, nem rizsázok tovább, itt a folytatás!
Jó olvasást! :)

Part 29. - A kapcsolatunk jövője

-Hey, Dora! Ne mondj ilyet! Itt vagyok melletted. Ketten megoldjuk, csak mondd el, mi a baj! Rendben? - tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen. Azok a gyönyörű barna szemei, melyek mindig a boldogságtól csillognak, most aggódást és szomorúságot tükröztek


.-Én... én terhes vagyok - mondtam lesütött szemekkel. Nem mertem Tomra nézni. 


-De hogy?


-Mielőtt eljöttünk ... - kezdtem bele a történtek vázolásába. Tom pedig nem is tudom mit csinált, mert még mindig nem mertem ránézni. - Én nem így akartam. Annyira sajnálom. Látod, ezért mondtam, hogy meg sem érdemelsz.


-Gyere ide! - ölelt meg. - Te vagy a legjobb, akit megérdemlek. És ne aggódj! Ketten mindent megoldunk. Melletted leszek és segítek, amiben csak tudok. Minden rendben lesz, édesem!


-Köszönöm, Tom.


-Hey, gerlepár! - szólt ki David. - Még ma bejönnétek?


-Baszd meg, van egy kis problémánk!Tudnál egy kicsit még várni?


-Jól van, jól van. Azért igyekezzetek! - mondta, majd bement.


Tommal még ölelkeztünk egy pár percig, míg kicsit megnyugodtam és a sírhatnékom elvonult egy mélyen elrejtett kis zugba. Mikor beléptünk a nappalinkba, minden szempár ránk szegeződött.


-Ne nézzetek már így! Minden rendben! - szólt Tom a többiekre kicsit ingerülten. Ezt most jól megcsináltam. - Inkább beszéljük meg a részleteket.


Nem sok mire emlékszem abból, amiről szó volt, ugyanis csak bambultam a semmibe és teljesen kikapcsoltam. Próbáltam csak a nagy sötétségre gondolni, de mindig beugrott az orvos mondata: "Magácska egy hónapos terhes. Gratulálok!". Aztán egyszer csak Anige hangja hozott vissza a szomorúan boldog valóságba.


-Dora, itt vagy velünk?


-Sajnálom. Nem teljesen figyeltem. Ha nem probléma, felmennék a szobámba. Nem vagyok teljesen jól.


A választ meg sem várva caplattam a szobámba. A saját kis birodalmamba, ahol senki nem zavar meg, ahol ha úgy tetszik, sírok, ha úgy tetszik, nevetek, ha úgy tetszik, alszom. Azonban egy kérdés hallatán megtorpantam, és meghallgattam, mi lesz a vége.


-Tom, ugye nem miattad ilyen? - kérdezte Jan.


-Mi van már? Azért mert a múltkor miattam volt padlón, azt jelenti, hogy most már mindig minden miattam lesz? - kiabált Tom. - Van egy kis problémánk, de ketten megoldjuk. Mindent lehet orvosolni, csak akarni kell. És nekünk sikerülni fog.


-Le ne harapd már a fejünket! Csak kérdez...


-Tom, mi baja Dorának? - kérdezte Angie. Ő volt az egyetlen, aki rákérdezett.


-Nem mondhatom el, ne haragudj - válaszolt Tom most már higgadtabb hangon. - Majd tőle kérdezd meg, ő többet fog mondani.


Ennél többre nem volt szükségem ahhoz, hogy tudjam, Tom teljes mértékben mellettem áll. Habár neki volna miért haragudnia és veszekednie, hisz nem az ő gyermekét hordom a szívem alatt, mégsem tette eddig. Remélem, később sem fog elítélni, mert azt már nem tudnám feldolgozni. Amint beértem a szobámba, kinyitottam az ablakot és ledőltem egy kicsit. Nem terveztem, hogy elalszom, de mikor felkeltem, Tom nekem háttal az ágy szélén ült. Valakivel telefonált.


-Nem mondhatom el, nem érted? ... Majd ha már Dora jobban lesz, és úgy érzi, el szeretné mondani, megtudod. ... Ma biztos nem megyek haza. ... Gondolom azért, mert Dorának nagyobb szüksége van rám, mint neked. ... Jó. Majd még beszélünk. Csá - mondta, majd zsebre vágta a telefonját és megfordult. - Felébresztettelek?


-Nem.


-Jó. Csak Billel beszéltem - mondta és befeküdt mellém, én pedig szorosan hozzábújtam.


-Mi lesz most velünk, Tom?


-Hát mi lenne? Együtt maradunk és felneveljük a kicsit. Egy boldog család leszünk. Nem fogom majd kevésbé szeretni, csak azért, mert nem én vagyok az apja. Később meg majd lesz közös gyerekünk. Akkor pedig... - nem bírta befejezni, mert ajkaira tapadtam.


Egyik barátommal sem terveztünk ennyire előre. Jó, akkor nem is növekedett bennem egy új élet. De most valahogy úgy érzem, végre megtaláltam a boldogságom, megtaláltam az igaz szerelmet. Ha valaki azt kérné, képzeljek el egy veszekedést Tommal, nagyon meg kellene erőltetnem az agyam, hogy sikerüljön. Heves csókcsatánkat egy dörömbölés zavarta meg.


-Gyere - szóltam ki.


-Nem akartam semmit megzavarni - dugta be Mark a fejét -, de el kéne menni valami kajáért, mert nem találtam semmi ehetőt a hűtőben. Adsz pénzt, vagy eljössz velem?


-Engem itt hagynátok egyedül? - kérdezte Tom bedurcizva.


-Eszemben sem volt még téged is elvinni - mondta Mark. - Még a végén kifosztod a boltot, mi meg maradhatunk takarítani - próbált komoly maradni, de nem sikerült neki, így hárman nevettünk. - De komolyra fordítva a szót, nem lesz belőle bajod?


-Már mi lenne? A fotósokat át tudom vágni, csak ahhoz neked kéne segítened. Benne vagy? - kérdezte Marktól. Örültem, hogy ilyen jól kijönnek.


-Oké, gyerünk - mondta teljesen feldobódva Mark. Tom még megcsókolt, aztán követte az öcsémet.


Gyorsan átöltöztem én is, összekötöttem a hajam, majd az ajtónál vártam őket. Mikor azonban kijöttek, ha nem tudtam volna, hogy Tom és Mark azok, fel sem ismertem volna őket.