Novella: Régi-új barátság

Sziasztok, Drágáim!
Most a novellát hoztam, nem a részt. Az is hamarosan jönni fog, ne aggódjatok! :)
Még egy dolog: Nem vagyok híve a szövegben szereplő csúnya szavaknak, de ebben a novellában sajnos nem bírtam máshogy megoldani. Remélem, ennek ellenére tetszeni fog nektek! :)
Jó olvasást!

Régi-új barátság

Csodaszép havas szombatra ébredtem. A nap gyér sugarai megcsillantak a fehér havon azt láttatva, mintha egy hatalmas fehér lepedőn sok-sok apró gyémántdarabka lenne szétszórva. Gyönyörű látványt nyújtott. Gyorsan felöltöztem, majd elugrottam az újságoshoz. Séta közben megcsodáltam a körülöttem elterülő tájat, azonban ahogy elértem a célhoz, a reggeli jókedvem egyből tovaszállt. Az egyik pletykalap címlapján gyermekkori legjobb barátom képét láttam meg, amint a barátnőjével csókolózik egy kávézó teraszán. A főcím pedig könnyeket csalt a szemembe. "Másfél éve boldog párkapcsolatban élek". Pont azóta, amióta egy szót sem beszéltünk. Eredetileg csak egy rejtvénymagazint akartam venni, de kénytelen-kelletlen megvásároltam ezt a lapot is. Borzasztóan fájt, hogy még csak el sem mondta, hogy szerelmes. Vagy legalább annyit írt volna, hogy "Mostantól ne keress! Szia". De ezt sem tudta megtenni. Pedig azt hittem, számítok neki ennyit. Mindezek ellenére nem sírtam. Csak dühös voltam. Mérhetetlenül dühös.


Az állítólagos legjobb barátom pedig nem más, mint a Tokio Hotel gitárosa, Tom Kaulitz, na és persze az ikertestvére, Bill. Benne is hatalmasat csalódtam. Ép eszű ember nem csinál olyat,hogy egy ideig minden nap beszél egy ismerősével, jelen esetben a legjobb barátjával, majd másnap már nem is hív, később pedig telefonszámot cserél, hogy még véletlenül se tudd elérni. És ők mindketten ezt tették. Eleinte rettentően fájt, de a barátaim - már ha nevezhetem őket annak -, segítségével túlléptem rajta. Viszont nem sokat segített az, hogy láttam őket a TV-ben és az újságok címlapján, de legalább tudtam, hogy még élnek és virulnak. Kívülről erősnek mutattam magam, belülről viszont majd széttépett a szomorúság és az az égető érzés, fájdalom, amelyet ők okoztak. Csak reménykedni tudtam, hogy a címük nem változott meg, így előkaptam egy lapot és nekiláttam egy levél írásának. Nem akartam én kisregényt írni az elmúlt időszakról, csupán egy "Köszönöm"-öt biggyesztettem oda. A fiókomból kivettem egy borítékot, megcímeztem és elmentem a postára.


Már hazafelé botorkáltam, amikor egy ismeretlen luxusautót láttam a házam előtt parkolni. Ugyanez a kocsi száguldozott mellettem az imént. Vajon ki várhat rám? Utamat a titkos hátsóbejárat felé folytattam, így akárki is ült abban az autóban, nem láthatta, hogy hazaértem. Beléptem a házba, a kabátomat lekaptam magamról, a cipőmet pedig mamuszra cseréltem. A függöny mögött szobroztam, hátha megtudom, ki az a rejtélyes idegen. Mivel tíz perc múlva sem fedte fel magát, készítettem magamnak egy forró teát és mélyre rejtettem az újságokat. Az autó tulajdonosa mintha csak arra várt volna, hogy ne figyeljem tovább, becsapta maga után a kocsiajtót. Amint ezt meghallottam, az ablakhoz rohantam. A szívem kihagyott egy ütemet, mikor megláttam ki az. Bill Kaulitz tartott az ajtóm felé. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek, mit vágjak először a fejéhez vagy hogy viszonyuljak hozzá. Felrohantam a lépcsőn, hogy addig is valamit kitaláljak. Csöngetett. Lekiabáltam egy "Megyek már!"-t és csigalassúsággal lépkedtem le a lépcsőn. Ismét megnyomta a csengőt. Nem lehet ennyire türelmetlen! Én sem zaklattam kétpercenként, mikor se szó, se beszéd eltűntek. Csak kétnaponta. De az teljesen érthető volt. Az ajtóhoz léptem. Nagy levegő lassan beszív, majd lassan kifúj. Ajtót nyitottam. Próbáltam meglepett fejet vágni, de a melegfos hamarabb öntötte el az agyam, mint hogy egyig számoltam volna.


-Szia, Vicky! - erőltetett Bill magára egy mosolyt.


-Szervusz, kedves Bill! Minek köszönhetem, hogy ideevett a fene másfél év után?


-Sajnálom - mondta bűnbánóan -, de nem folytathatnánk ott, ahol akkor abbahagytuk?


-Te normális vagy? - nevettem fel kényszeredetten. - Szerinted ez a másfél év, vagy ha úgy jobban érzed az idő múlását, 18 hónap hogy esett? Nem gondolod, hogy ez egy nagy törés a barátságunkban?


-Tudom, hogy nem ez lett volna a helyes megoldás ...


-Igen? Jó ezt hallani! De csak hogy tudd! Akkorát csalódtam benned és Tomban, mint emberben még sohasem. Azt hittem, meghasad a szívem attól a fájdalomtól, amit miattatok éreztem. Tudod te, milyen érzés az, mikor egyik nap még bájosan cseverészel a legjobb barátoddal, utána meg már csak azt hallod, hogy "A hívott számon előfizető nem kapcsolható"? - mondtam és végigfolytak az első könnycseppek az arcomon. Azt hittem, erős leszek, nem fogok sírni, azonban az előző könnycseppet egyre több és több követte.


-Vicky, ne sírj, kérlek! - ölelt volna meg, de én inkább ellöktem magamtól és behúztam a házba.


-Csak hogy holnap ne virítsunk a címlapokon. Most pedig hallgatom, mi volt az oka annak, hogy egyikőtök sem tartotta velem tovább a kapcsolatot.


-Erre nincs semmiféle magyarázat. Egyik nap még beszéltünk, másnap már elmaradt, és ez így tovább. Aztán meg már nem volt pofánk felhívni egy hónap után.


-Pedig ehhez pofa kell, Bill, semmi más. A bátyádat mellesleg merre hagytad?


-Kint van a kocsiban.


-Á, szóval ő nem mert bejönni. Nem elég, hogy 18 hónapnyi magányban volt részem, Tom még most sem mer a szemembe nézni. Akkor ezt most vehetem akár úgy is, hogy innentől kezdve ne keresselek titeket? Vagy csak őt hagyjam békén? - kiabáltam Billel. Szerintem még Tom is hallotta, ha valójában a kocsiban csücsült.


-Dehogyis! Ilyenekre ne is gondolj! Csak ...


-Akkor megmondanád, mégis mire gondoljak ezek után? Tudod, Bill, rajtatok kívül senki sem ismer engem teljesen. Az itteni barátaimmal megvagyok, de ők nem látnak át a hamis mosolyokon, melyeket akkor öltöttem magamra, mikor miattatok padlón voltam. Ők sosem kérdeztek rá arra, mi bajom van. Csak akkor, ha már a sok sírástól bedagadtak a szemeim és vörösek lettek. Mikor nekik volt bajuk, mindig meghallgattam. Mikor boldogok voltak, azt is elmesélték. És én mindig meghallgattam őket. Még akkor is, ha kurvára hidegen hagyott a dolog. Amikor viszont én szántam rá magam arra, hogy magasról teszek rá, érdekli-e őket vagy sem és elmondom nekik, hirtelen mindenkinek dolga akadt... Tudod, mi hiányzott a legjobban? Az, hogy felhívj és már a hangomról is halld, hogy valami nincs rendben. És te hol voltál eddig? Los Angelesben meresztetted a seggedet az idióta bátyáddal együtt! - a végén már fuldokoltam a sírástól.


-Annyira sajnálom, Vicky! - jött közelebb Bill és megölelt. Most viszont nem löktem el, mert hiába haragudtam rá, rettentően hiányzott a közelsége. - Szeretnél beszélgetni? - kérdezte egy kis idő múlva.


-Jó lenne egy kicsit, de gondolom, rengeteg dolgod van - válaszoltam lemondóan.


-Van, de nem érdekel! Az ráér, de te nem! Csak elintézek pár telefont, aztán a tiéd vagyok! - mondta és elővette a mobilját, amit én kikaptam a kezéből és kikapcsoltam. Először csak nagyot nézett, majd mosolyogva eltette a telefonját a zsebébve.


-És Tom? Ő honnan tudja, hogy ne várjon? - aggodalmaskodott.


-Majd megunja a várakozást - mondtam könnyedén és a konyha felé vettem az irányt.


Lefőztem egy krigli teát, amit ízesítés után termoszba öntöttem. A szekrényből elővettem egy csomag kekszet, majd kerestem egy tatyót és mindezt beletettem. Ezután a hátsó ajtóhoz mentem.


-Most merre mész, Vicky?


-Gyere velem! Elviszlek egy titkos helyre! Na, ne nézz rám így, nem foglak megölni! - mosolyogtam rá biztatóan.


A ház mögötti van egy kisebb és elég ritka erdő, itt pedig egy kisebb házikó áll. Még annak idején Billel és Tommal bunkert akartunk csinálni, de sosem jött össze. Amikor pedig felszívódtak, eldöntöttem, hogy én majd megépíttetem egyedül. Apa is egy kicsit besegített, fát is hordtunk be a csodaszép kandalló mellé, persze készre hasogatva. Sitty-sutty befűtöttem, Bill csak meresztette a szemeit, hogy én ilyet is meg tudok csinálni. Nos, a tavalyi télen sokat tanultam ezzel kapcsolatban. Leültünk a két egymással szembeni fotelbe és a tea és keksz kíséretében elkezdtünk beszélgetni. Rövid idő után már úgy beszélgettünk egymással, mintha ez a másfél év meg sem történt volna.


Nagyon örültem, hogy visszakaptam a legjobb barátomat. És hogy mi lett Tommal? A barátnőjével már szervezik az esküvőt, azonban a kettőnk kapcsolata sosem lett már olyannyira felhőtlen, bizalmas és bensőséges, mint az eltűnésük előtt.