Our dream comes true - 27. rész

Sziasztok, Drágáim!
Meghoztam a tanév első részét. :P Ha belegondolok, nem ez lett a legjobb rész, de kell néha ilyen is amolyan átvezető részként. :)
Véleményeknek örülnék! :))
Jó olvasást! :))

Part XVII. - A felismerés

Köpni-nyelni nem tudtam. Én nem is haragudtam rá, nem is akartam szakítani vele. Jó, most nem azt mondom, hogy nem szenvedett volna a tegnapiért, mert nem tettem volna úgy, mintha meg sem történt volna. Viszont senkitől sem kaptam még ilyen levelet, úgyhogy ha lehetett, még jobban folytak a könnyeim. A mai napom már most a süllyesztőben van, így eldöntöttem, hogy bezárkózom a raktárszobába. Itt úgyis csak egy hatalmas polcos szekrény van, a földön takarófólia, és egy szép nagy ablak. Mivel imádtam alkotni, legyen szó akár festményről, fényképről, irodalmi alkotásról, bevittem magammal egy füzetszerűséget, egy rajzállványt és lapokat hozzá, valamint a fényképezőmet és egy csomó ecsetet és festéket. Aztán a szobámból áthoztam a CD-lejátszót és hozzá egy pár lemezt. Írtam Angie-éknek, hogy merre találnak, ha nagyon kellek. Már egy pár órája a szobában tartózkodtam, mikor hangos kiabálást hallottam meg lentről.


-Tom, ne menj fel! Nem érted? Egyedül akar lenni!


-De én beszélni akarok vele! Te meg ezt nem bírod megérteni? Muszáj, sürgős, fontos, életbevágó - mondta Tom, s mikor meghallottam kétségbeesett hangját, halkan kijjebb merészkedtem a szobából és úgy hallgatóztam tovább.


-Kérlek, Tom. Elhiszem, hogy muszáj Dorával beszélned, de itt a papír, miszerint csak akkor zavarjuk, ha ég a ház. Nem tudom, mi van a szüleivel, de velük beszélt, miután hazajött.


-Angie, szépen kérlek, engedj fel hozzá!


-Még mindig itt vagy? - hallottam meg Mark hangját. - Menj és hódítsd vissza a nővérem! - nem is Mark lenne. Elmosolyodtam magam, ám mikor eljutott a tudatomig, hogy Tom feljön, hihetetlen gyorsasággal rohantam vissza a szobába és folytattam a festést.


Hallottam a lépteket, aztán egyszer csak elhallgattak. Nem jött sem kopogás az ajtó felől, sem pedig egy kérdés, hogy zavarhatnak-e. Azonban mikor már szinte teljesen belemerültem volna a festésbe, kopogtak. Azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről, úgy megijedtem. Ráadásul a képemet is majdnem elrontottam. Kár lett volna érte.


-Bújj be, ha elég bátor vagy! - kiabáltam ki. Az ajtó kinyílt, viszont senki nem szólalt meg. Ha az előbbi beszélgetést nem hallottam volna, az illat alapján rájöttem, hogy Tom áll az ajtóban.


-Na, mi van, ég a ház? Mondtam, hogy ne zavarjatok! - szóltam, de még mindig nem fordultam meg.


-Tom vagyok - jött egy hang nagy nehezen a hátam mögül. Egy pillanatra ledermedtem, majd folytattam az előző dolgomat.


-Mondd, mit szeretnél? Mi volt ilyen fontos, hogy nem várhatott holnapig? - kérdeztem tettetett dühvel, habár borzasztó nehezemre esett ennyire közömbösen viselkedni vele. De ha már csalódást okozott, engeszteljen is ki valahogy. Jobban mondva egy kicsit teperjen értem. Nem akartam sokáig szenvedtetni, maximum egy-két nap. Magamat ismerve azonban úgysem fogom addig bírni.


-Öhm... Megkaptad a virágot? - kérdezte, majd bejött és becsukta maga mögött az ajtót.


-Meg, köszönöm. Pont a kedvenceimet küldted - válaszoltam hűvösen.


-És? Csak ennyi? Semmi szokásos nyakba borulás? - ahogy hallottam, Tom egy kicsit felháborodott.


-Tom, ne felejtsd el, hogy ez még mindig az én házam. Amúgy szeretnél még valamit?


-Szeretlek, Dora. Őrülten szerelmes vagyok beléd. Mióta megláttalak, nem is érdekel más nő, csak te. Én... én nem is  gondoltam volna, hogy létezik az, amiről Bill folyton beszél. Nem hittem neki el, hogy létezik szerelem első látásra. De neki már megint igaza volt. És semmi nem ér fel ezzel az érzéssel. Mindenképpen magam mellett szeretnélek tudni, sosem akarlak elveszíteni, Dora!


-Tom... - megfordultam és karjai közé vetettem magam. - Én is szeretlek! - mondtam, és előtörtek könnyeim. Ismét eszembe jutottak anyáék. Igazából azt sem tudom, mi van velem. Az utóbbi időben annyit sírtam, mint az elmúlt öt évben összesen. Egy gondolat szöget ütött magának a fejében, de ezt nem ma fogom végiggondolni. Majd ha egyedül leszek.


-Dora, drágám, mi a baj? Ne sírj! - próbált Tom vigasztalni. Egy kicsit valóban jobban lettem.


-Hosszú. Kellene két párna a szobámból. Hozol át, kérlek?


-Egy pillanat - nézett rám, majd egyre közelebb hajolt és birtokba vette ajkaimat. Észveszejtő érzés járta át a testem. A szívem kétszer gyorsabban vert, a fejem búbjától a kislábujjamig végigfutott a hideg és teljesen libabőrös lettem.


Tom áthozta a párnákat ülőalkalmasság gyanánt, majd neki is elmeséltem mindazt, amit Billnek is. Csak a mai hírekkel kiegészítettem. Ő persze itta minden szavamat. Hol meglepődött, hol majd kiestek a szemei, hol pedig velem együtt nevetett a gyerekkoromon.


Egy héttel később volt csak annyi szabadidőm, hogy el tudjak menni orvoshoz. Markot vittem egyedül magammal, a többieket leráztuk. Tiszta ideg voltam, miért vannak ezek a hangulatingadozásaim. Terhes nem lehetek, mert... Hogy az a jó élet!