Szerelmi viszontagságok - 5. rész

Sziasztok!
Ma annyira sűrű volt a délutánom és az estém, hogy azt hittem, nem is tudok részt hozni nektek. :( De szerencsére itt vagyok, a rész is megérkezett, úgyhogy jó olvasást hozzá! 

5. rész - Return

A kórházba érve megtudtuk, hogy sajnos Billt sem tudták megmenteni. Simone majdnem elájult, még jó, hogy Gordon ott volt mellette. Tomnak szerintem már elapadtak a könnyei, csak üveges tekintettel bambult maga elé, majd akkorát vert a falba, hogy a csuklóját is eltörte. Nekem folytak a könnyeim, Tom pedig erre rátett még egy lapáttal. Rendesen megijesztett, még sosem láttam ilyennek. Tette után végig nézett rajtunk, majd mikor rámemelte dühös tekintetét, egyből megenyhült az arca. Az orvos elvitte és begipszelte a kezét, mi addig kint vártunk rá.

Egy hét múlva temettük el Billt, Georgot és Gustavot. A temetésen sok olyan ember is megjelent, akik közelebbről nem igazán ismerték a fiúkat, de kötelességüknek érezték leróni tiszteletüket. Az atya nagyon szépen búcsúztatta a őkett, majd Tom búcsúbeszéde következett.

-Nagyon fáj, hogy két jóbarátomat és drága ikertestvéremet egyszerre kellett elveszítenem. Nélkülük nagyon nehéz lesz tovább. A hosszú évek alatt olyannyira összenőttünk, hogy szinte testvérként tekintettünk egymásra. Mindannyian mások voltunk, mint amit a média látott belőlünk. Georg igen csak érzékeny lelkületű volt, mindenki fájdalmát vagy örömét tökéletesen át tudta érezni. Gustav nagy arc volt. Ő volt az egyik négyőnk közül, aki szinte megállás nélkül lőtte a poénokat. Bill pedig… Bill a legsegítőkészebb volt a bandában. Mindig tudta, mikor és hogyan kell jobb kedvre deríteni a másikat. Mindig kiállt mellettünk a bajban s ha ő nem is csinált semmit, akkor is kivette a részét a rosszból.Nagyon szerette őt mindenki, aki közelebbről ismerte, és ő is sokmindenkit szeretett. De az Isten szerelmére! Túl fiatalok voltak még a halálhoz! Előttük volt még az élet! Mindennek másképpen kellett volna történnie. De az idő kerekét nem tudjuk visszafelé forgatni. Az sajnos csak előrefelé mozog… Én ezen szavakkal búcsúzom tőletek, drága szeretteim. Georg, Gustav és Bill, nyugodjatok békében! – fejezte be Tom a beszédét, és visszasétált hozzánk. Látszott rajta, hogy próbálja tartani magát, de míg visszaért, elhullajtott pár könnyet.

A fiúkat egymás mellé temették el, csodálatos fehérmárvány sírkövük volt. A temetés után mindenki hazament, csak Tom és én maradtunk ott. Tom a sírnál állt, én pedig a közelben lévő padon ültem. Mikor már úgy gondoltam, ideje lenne mennünk, odamentem hozzá és egymásba karolva a kocsihoz indultunk.

A nappaliba lépve Tom hirtelen megtorpant, utána lassú léptekkel ért a kanapéhoz. A legfurcsább az egészben az volt, hogy egy bizonyos pontot szugerált végig.

-Ugye te is látod, Sylvi? Mondd, hogy látod! - kérdezte, miközben szemét le sem vette arról az egy pontról.

-Minden rendben van, Tom? Mit kellene látnom?

-Billt! Ott az ajtóban!

-Tom, jól vagy? – kérdeztem, mert tényleg megijesztett. – Én nem látok ott senkit!

Az egy dolog, hogy nem láttam semmit, de hirtelen valami hideg borzongás futott végig rajtam. Úgy megijedtem, hogy levegőt is elfelejtettem venni.

-Vigyázz rá, kérlek szépen! Ne hagyd, hogy valami hülyeséget csináljon! – hallottam meg egy hangot. Rögtön megértettem, hogy Tom miről beszélt. Majdnem elájultam, mikor eljutott a tudatomig, hogy mi is történt valójában. Csak bámultam magam elé és leültem Tom mellé, majd hozzábújtam. Azt hiszem, ez elég jel volt arra, hogy hiszek neki, mert utána már nem kérdezett semmit. Ez azért durva és sokkoló volt. Másoktól is hallottam már ilyet,de sosem hittem nekik.

Tom teljesen megváltozott az utóbbi fél évben. Még csak árnyéka sem volt egykori önmagának. Pszichiáterhez járt, aki nyugtatót is írt fel neki, de egy ideig az sem segített. Sokszor hallottam éjszakánként, hogy lent van a nappaliban és TV-t néz. Egy párszor lementem hozzá, de ő mindig csak visszaküldött, így később már meg sem próbáltam visszahívni aludni. Amikor csak tudtam, mellette voltam, így az ügyvédi álmomat is feladtam. Helyette a szemben lévő gyógynövényesnél dolgoztam. De nem bántam meg. És a főnököm is megértő volt. Nem fenyegetett kirúgással, ha esetleg késtem egy fél órácskát.

Nagyjából egy hete kezdett visszatérni az életkedve, az utóbbi napokban szívből jövő kacagását is lehetett már hallani. Munkából jöttem haza, amikor finom illatok csapták meg az orromat és dudorászást valamint csörömpölést hallottam a konyha felől. Levettem a cipőm és halkan odaosontam. Mosolyra húzódott az ajkam, mikor láttam, hogy Tom kötényben ügyeskedik a vacsorával. Jó volt őt újra így látni. Az asztalt kezdte volna el teríteni, amikor lebuktam.

-Te mióta állsz ott, édesem? – kérdezte meglepetten. Mintha titkolna valamit.

-Csak most jöttem nem rég. Miért? Rejtegetsz valamit esetleg?

-Öhm…