Lehull a lepel

Itt egy másik történetem, melyet már Eva Kaulitznál (http://thstoryk18.blogspot.com/) már olvashattatok. :) Úgy gondoltam, ide is felteszem, hátha akad még olyan, akinek új lesz :)

Jó olvasást! :)

Amikor felébredtem, egy egész hangulatos szobában találtam magam, ami egyáltalán nem hasonlított egy kórteremre. Körbenéztem, s láttam, hogy egy afrofonatos fiú a széken ülve alszik. A szemeit még nem láttam, de biztos voltam benne, hogy gyönyörűek. Az arca pedig egyszerre volt kisfiús és férfias.

Halkan felkeltem az ágyból, de a gravitáció kifogott rajtam, mire a fiú egyből felkapta a fejét. Nem tévedtem. Csodaszép barna szemei voltak.

-Jobban vagy? – jött a kérdés kissé álmoskás hangon.

-Hát… fogjuk rá. De hogy kerültem ide?

-Elájultál, mi meg a tesómmal arra jártuk, észrevettünk és hazahoztunk.

-Aha… és miért nem egy kórházba vittetek? – kérdeztem egy kicsit indulatosan, mire felvonta a szemöldökét.
– Mármint köszi, hogy nem hagytatok ott, de … mi van, ha egy sorozatgyilkos vagyok?

-Nem hinném, hogy az vagy. Nem úgy nézel ki – válaszolt a fiú mosolyogva.

-Miért? Hogy néz ki egy sorozatgyilkos? – kötözködtem vele.

-1. A sorozatgyilkosok általában férfiak. 2. Azok nem ilyen szépek – mosolygott édesen.

-Ohh… köszönöm – pirultam el-ami sosem volt szokásom-, de hamar észbe is kaptam. – Te most flörtölsz velem? Még a nevedet sem tudom! – mondtam neki nevetve.

-Jaj, ne haragudj! Tom Kaulitz – nyújtott kezet.

-Laura Berger – viszonoztam a gesztusát, ő pedig elég furán nézett. – Mi a baj?

-Te nem ismersz meg?

-Miért? Kellene?

-Hát … - kezdett bele, de valaki feltépte az ajtót. – Bill! Nem lehetett volna halkabban? Mi van, ha Laura még pihen?

-Jó, sajnálom. Szia, Bill vagyok. Tom! David hívott, be kell mennünk hozzá. Azt mondta, sürgős.

-És mi lesz Laurával? – aggodalmaskodott Tom.

-Hozd őt is. Csak siessetek! – nyögte ki Bill hosszas mérlegelés után, majd kiviharzott a szobából.

-Nézd el neki! Mostanában kicsit ideges – mondta Tom egy zavart mosoly kíséretében.

-Oké. De azért lehetett volna kedvesebb. Nem egy nyamvadt tárgy vagyok, amit hurcibászhatnak ide-oda! – csattantam fel idegesen.

-Hey, ne idegeskedj emiatt! – kérte Tom, s nyomatékosításul rám mosolygott. Úgy látszik, mániája a mosolygás.

-Jó. De csak mert te kéred! – füllentettem neki, hisz borzasztóan zavart, hogy egy olyan ember, aki csak a nevem tudja - és én is csak a nevét tudom -, egy hordozható dologként kezel. – És ki az a David?

-Ez egy hosszú történet. De amíg odaérünk, elmondom.

-Nagyon titokzatosak vagytok ám! Téged ismernem kéne, David pedig egy hosszú történet… - adtam hangot a gondolataimnak nevetve.

-Na gyere, menjünk! Bill már vár! – mondta Tom, mikor meghallottuk a dudát.

Megfogta a kezem és elkezdett húzni kifelé a szobából. Nekem ez azonban nem volt olyan egyszerű, ugyanis majdnem összeestem. Ismét. Megszorítottam a kezét és megkapaszkodtam a legközelebbi tárgyban, ami a kezem ügyébe akadt.

-Hey, hey, kislány, minden oké? – érdeklődött aggodalmasan Tom.

Nemet intettem a fejemmel, ő pedig felkapott és visszafektetett az ágyra. Felhívta Billt, hogy menjen egyedül, mert rosszul vagyok. Az egész beszélgetésből Bill kiabálása ütött szíven, hisz most miattam összeveszett Tommal.

-Bill nagyon mérges volt? – kérdeztem suttogva. Nem volt erőm hangosabban beszélni.

-Túlélem – vetette oda félvállról. – Te viszont nem biztos. Most szépen elmeséled, mi a bajod, mert ma már másodjára esel össze! – utasított Tom ellentmondást nem tűrő, de mégis törődő hangon.

-Muszáj? – kérdeztem kelletlenül. Nem akartam a problémáimról beszélni. Túl zűrös volt az életem, és nem biztos, hogy Tomot érdekelné.

-Hahó, Laura! Itt vagy még? – rántott vissza az afrofonatos srác hangja a valóságba.

-Persze – válaszoltam neki halkan.

-Akkor elmondod, hogy mi a baj? – kérlelt kedvesen, s megjelent az első könnycsepp a szememben, amit tudtam, hogy még több fog követni.

-El – sóhajtottam, majd belekezdtem. – 3 napja vagyok ebben a nyomorult városban. Első nap még minden rendben volt, azonban tegnap ellopták az egyik bőröndömet. Természetesen azt, amelyikben a pénzem tartottam. Próbáltam pénzt kérni az emberektől, de – mintha ott sem lettem volna – továbbmentek. Így tegnap óta nem ettem és nem ittam semmit. Valószínűleg ezért ájultam el.

-Bassza meg! Mindjárt jövök! – kiáltotta Tom és kirohant a szobából. Én meg csak pislogtam nagyokat. Jó tíz perc múlva meg is tudtam, miért szaladt el. Egy nagy tálca kajával tért vissza. Rám parancsolt, hogy egyem meg, mire én hálásan ránéztem és elmotyogtam egy köszönömöt.

-Laura, egyél még! Megint a padlón fogsz kikötni!

-Miért? Nem kapnál el, ha esetleg ismét összecsuklana a lábam? – kérdeztem mosolyogva.

-Dehogynem! De akkor is egyél még!

-Tooom! Nem bírok többet enni! – nyavalyogtam, mint egy kisgyerek.

-De hát alig ettél! – mondta nevetve.

-Alig?! A fél tálcát elpusztítottam! – nevettem vele én is. – Amúgy ha sokat eszem, akkor integethetek az összerágott ételnek a WC-n.

-Akkor ne egyél! De lehetne még egy kérdésem? – kérdezte óvatosan.

-Akár kettő is. De utána én kérdezek.

-Még szép! Szóval, miért jöttél Los Angelesbe?

-Ez egy hosszú történet – válaszoltam letörve.

-Van időnk. Elmondod, kérlek? – nézett rám, én pedig ráemeltem még szomorúbb tekintetem. – Mi a baj?

-Milyen rövid szó ez a kérlek, mégis milyen sokat jelent nekem. Tudod, Tom, a családomban én voltam a fekete bárány. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor mondták nekem, hogy kérlek. Eleinte minden rendben volt, míg egyedül voltunk. Anya, apa és én. Aztán mikor megszületett a húgom, engem szinte teljesen elfelejtettek. Már-már szolgaként kezeltek. Aztán 15 évesen eldöntöttem, hogy mindent elkövetek, hogy borsot törjek a szüleim orra alá. Lezüllött fiatalokkal lógtam, hétvégenként buliból buliba jártam. A sulit ennek ellenére sosem hanyagoltam el. Később mélyebbre süllyedtem. Elkezdtem drogokat használni, amikre szépen rá is szoktam. De nem ám a lightosabbakra. Inkább hol egy kis heroin, kokain és még sorolhatnám. Szerencsére segítséggel időben ki tudtam szállni, különben lehet, hogy már nem élnék. De nem egyszer vártak haza a szüleim azzal, hogy mekkora egy ribanc vagyok. Aztán ők is egyre messzebbre mentek. Volt, hogy egy buliból vagy randiról úgy rángattak haza, hogy valaki meghalt a családból. Szerencsére ez sosem volt igaz, de elég kellemetlen volt otthagyni a haverokat vagy épp az aktuális randi partneremet. Aztán ahogy közeledett az érettségi, egyre több mindent varrtak a nyakamba, hogy aztán megmondhassák, hogy még egy egyszerű érettségin is megbukom. De hát ez sem jött nekik össze, mert mint mondtam, végig tanultam a négy évet. A vizsgák után anyám közölte velem, hogy van egy nekem való munkalehetőség. Tudtam, hogy gáz meló lesz, mert túl boldogan mondta. Én persze nem akartam elmenni, de apával betuszkoltak a kocsiba… és… és eladtak egy kisstílű stricinek, hogy… igazuk legyen, hogy a lányuk… egy… egy… mocskos kurva! – zokogtam fel. Tom védelmezően átkarolt és próbált megnyugtatni kisebb-nagyobb sikerrel. Én pedig úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta.

-És a barátaid nem tudtak segíteni?  - kérdezte Tom, mikor már nagy nehezen megnyugodtam.

-Barátok… Jó vicc – nevettem fel keserűen. – Az én életemből kimaradt a barátok című fejezet. Csak a haverok voltak, akik lelki szemetesként használtak. De ha nekem kellett valaki, akkor mindenkinek fontos dolga akadt. Ne nézz nagyon orvosi esetnek, de az utóbbi 11 évben a pszichológusom töltötte be úgymond a legjobb barát szerepét. Hiába fogadtam meg azonban a tanácsai nagy részét, a zűrös életem miatt senki nem engedett közel magához.

-Oh, szegénykém! Ez borzasztó. Én el sem tudnám képzelni az életem a tesóm és a barátaim nélkül – mondta Tom együtt érzően. Éreztem, hogy komolyan gondolja, és benne bízhatok. – Tényleg, a húgoddal mi lett?

-Az én kicsi hugicám segge fényesre lett nyalva – kezdtem bele egy nagy sóhaj után. – Ő mindent megkapott. Zongorázni tanult, a legújabb játékai voltak -amikkel egy hétnél tovább nem játszott, mert megunta őket- és a legjobb ruhákban járt. Jó, most nem azt mondom, hogy én hajléktalan kinézettel lófráltam. De míg ő szeretetből, én muszájból kaptam. Aztán beíratták a legjobb iskolába, ahol megadatott neki a lehetőség, hogy megismerje, mi az az igaz barátság – tört rám ismét a sírás és úgy bújtam Tomhoz, mint a gyermek az édesanyjához. Ő már nem is próbált szavakkal vigasztalni, egyszerűen csak átölelt és simogatta a hátam. Egy kicsit megnyugodtam, amit ő is észrevett. Éreztem, hogy vesz egy mély levegőt, megrázza a fejét, majd kifújja.

-Mondd nyugodtan, Tom! Mit szeretnél még tudni? – kérdeztem, mikor már harmadjára játszotta el ugyanazt.

-Hogy jött Los Angeles? Mármint… miért pont ez a város? Annyi más csodásabb hely van a világon!

-Most ugye nem éppen elzavarni akarsz? Mert ha igen, akkor egy szavadba kerül, és itt sem vagyok! – emeltem rá ismét könnyes szememet.

-Jaj, nem! Dehogyis! Úristen, de hülye vagyok! Bocsánat! Nem akartam, hogy félreérts! – nézett rám ő is szomorúan. – Kérlek, ne haragudj rám!

-Már hogy tudnék haragudni, Tom? Hazahoztatok, te belém tuszkoltál egy csomó kaját, most meg hallgatod az elcseszett életemet – erőltettem magamra egy mosolyt. – Nem haragszom.

-Köszönöm, Laura. De azért elmondod, hogy jutottál ide?

-Az, kérlek szépen, nehezen indult. Nagy nehezen megszöktem attól a szemét stricitől, amit anyáék hüledezve fogadtak. Megmondtam nekik, hogyha adnak elég pénzt, többet nem látnak. Összepakoltam lét bőröndnyi ruhát és a szükségesebbeket. A reptéren a leghamarabb induló járatra kértem a jegyet. Így lett LA. A pénzem nagy részét ott hagytam, a maradékról pedig már tudsz. Próbáltam egy-egy gyorsétteremben munkát találni -még takarítónő is lettem volna, csak legyen munkám-, de sehol nem volt rám szükség. Aztán jártam az utcákat és bumm. Filmszakadás. Még mindig nem tudom, hogyan hálálhatnám meg, hogy hazahoztatok.

-Nem kell megköszönöd. Ez természetes, hogy nem hagytunk ott – mosolygott rám Tom.

-Kedves vagy, Tom! De mindenképp meg szeretném hálálni! – akadékoskodtam.

-Ha valóban így akarod, akkor maradj velünk! Amúgy, köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem!

-Jól esett, hogy elmo… Tessék?! – kaptam észbe egy kis fáziskéséssel.

-Kíváncsi voltam, mikor esik le – nevetett Tom.

-De most komolyan? – hitetlenkedtem.

-Persze, hogy komolyan!

-És Bill?

-Billt bízd ide! – mondta kihúzva magát.

-Akkor köszönöm! – öleltem meg. – És Tom!

-Mondd csak, Laura!

-Lenne még egy kérésem – szólaltam meg óvatosan.

-És pedig?

-Szóval… hogy is mondjam… gondolom a tesód is ilyen kedves és megértő, mint te. Viszont nem szeretném, ha más is tudná rajtad kívül, mi történt velem.

-Miért nem? Tuti megértené – próbált győzködni Tom.

-Ebben nem kételkedem. De nem akarom, hogy megsajnáljon, szánakozzon és a közelemben semmiféle családos témát ne említsen, mert az rossz érzéssel töltene el engem.

-De biztos?

-100%. És nézd a jó oldalát. Én még nem tudok rólad semmit, de máris lett egy közös titkunk! – mondtam neki immáron mosolyogva.

-Hát jó, ahogy szeretnéd – adta be a derekát kis idő múlva.

-Köszönöm, Tom! De most én kérdezek – néztem rá nevetve. – Vagy nem is! Csak mesélj!

-Rendben – kezdett bele Tom mosolyogva. – Van egy bandánk. A neve Tokio Hotel. Az egész akkor kezdődött, mikor még Devilishként felfedezett minket David.

-Akihez most Bill ment?

-Igen. Aztán az ő javaslatára változtattuk a nevünket Tokio Hotelre. Az első kislemezünk 2005-ben jött ki. Ez volt a Durch den Monsun. Hetekig vezette a lejátszási listákat, díjakat zsebeltünk be érte, és valóra vált az álmunk. Aztán jött a Schrei, majd a nagylemez, és… - és Tom csak mesélt, mesélt és mesélt. Hol szomorkásan, hol boldogan. Egy-egy poénos dolgon együtt nevettünk. Aztán hirtelen beugrott, hogy 15-16 éves fejjel milyen ocsmányságokat mondtunk rájuk. Pedig nem is tudtuk, hogy milyenek. De nem mondtam el Tomnak, nem akartam megbántani. Inkább csak hallgattam tovább, milyen átéléssel, milyen büszkén és boldogan beszél karrierjükről. Időközben befutott Bill is, és ketten folytatták tovább.

Később megismertem Georgot és Gustavot is. Ők is nagyon kedvesek voltak. Aztán jött David. Igazából rajtam kívül senki nem rezelt be az odafelé úton. Mikor már egy ideje beszélgettem a fiúk managerével, rájöttem, ugyanolyan rendes, mint a fiúk. Mikor rám terelődött a szó, mindenkinek azt mondtam, hogy a szüleim halála után új életet akartam kezdeni.

Mindenkivel remek kapcsolatot ápoltam, mégis Tom volt az, akiben feltétel nélkül megbíztam és mindent elmondtam. Talán az, hogy tudott az életemről és rólam mindent, egy láthatatlan kapocs lett köztünk. Úgy gondolom, Tom szemében az ikre mellett én lettem a legmegbízhatóbb ember.

Később az újságok arról cikkeztek, hogy egy titokzatos lány próbálja elcsavarni a TH-s fiúk fejét. Természetesen ebből egy szó sem volt igaz, hiszen időközben mindenki rátalálta az igazira. És nem a másik személyében szerencsére.

Egy szó, mint száz, boldog voltam. Boldog, mert barátokra leltem, és mert a múltam nem hátráltatott a jelenemben és a jövőm eltervezésében sem.