egy kis szösszenet/2.

Sziasztok!
Itt is a Szeretetvágyról szóló idézet! Amikor elolvastam és anyumnak is megmutattam, teljesen az jött le mindkettőnknek, mintha rólam írták volna. Ez persze teljességgel lehetetlen, de olvasás után után egy kicsit úgymond magamba zuhantam. Teljesen elgondolkodtatott, hogy valójában mi is a célom, kiket nevezhetek valójában barátoknak és kiket érdekbarátoknak. És meglátásom szerint ez nem csupán a vallásról szól. Van benne pszichológia is rendesen. És ezt a részletet minden embernek el kellene olvasnia, mert talán belátnák, hogy attól, hogy némelyiküknek mindene megvan a valós érzelmeken kívül, másoknak a szeretet a legnagyobb kincs az életükben.

Tomka Ferenc: Találkozás a kereszténységgel

I. könyv - I. rész - 3. lecke - 1. fejezet

"-A Szeretetvágy. - Legszebb, legemberibb vágyunk azonban nem a tudásra irányul, hanem a szeretetre. Minden életkor leglényegesebb szükséglete ez. Már az öntudatlan csecsemő is igényli az anyai mosolyt olyannyira, hogy ennek híján - hiába kap tökéletes ellátást - visszamarad a testi fejlődésben. A gyermek egész bizalmával csüng szülein, és semmi kincsért nem adná oda őket. A serdülő barátot, barátnőt keres magának, aki megérti. S a felnőtté vált ifjú? Magában hordja a már kialakult egyéniség magányát, de annál nagyobb hévvel vágyik valakire, akinek egészen feltárhatja önmagát, akitől teljes szeretetet és megértést remélhet. A szerelemnek van egy szorosan vett ösztönös, biológiai oldala. De emberivé éppen a másikat véglegesen elfogadó és önmagát visszatartás nélkül odaadni akaró szeretet által lesz.

Sehol nem tapasztaljuk annyira a teljesség igényét, mint itt. Azt szeretnénk, hogy lelkünk legtitkosabb rezdüléseit, örömeinket és bánatainkat egyaránt megoszthassuk. S vajon lehetséges ez? Egy bizonyos fokig igen: az igazi házastársi szeretet az anyai szeretet mellett a legmélyebb, legtökéletesebb emberi találkozás. De valójában távolról sem olyan tökéletes, mint amilyenre az ember vágyik. - Csak az érthetne meg egészen, aki teljesen olyan volna, mint én, vagy aki egészen belém látna. Mindkettő lehetetlen.

Hányszor éreztem vágyat, hogy valaki megértsen; hogy úgy el szeretnék mondani valamit, ki szeretném önteni a szívemet... S a válasz annak részéről, akitől a megértést vártam, csak egy vállrándítás vagy esetleg egy jóakaratú, de - jaj de éreztem - meg nem értést takaró mosoly volt.

Már a fiatalok, a tizenévesek is de sokszor panaszkodnak így: Nincs keservesebb, mint az, amikor el szeretnék mesélni valamit a szüleimnek - örömöt, hogy legyen, akivel együtt örülök, vagy bánatot, hogy legyen, akivel együtt sírok -, és nem értenek meg. És akkor egy baráthoz vagy barátnőhöz fordulok. Elmesélek neki valamit, ami nagyon sokat jelent számomra, s ő lebiggyeszti ajkát, mert számára semmit sem jelent. S az ember így lassan becsukódik: rájön, hogy egyedül van.

A lélektan sokszor feneketlenül mély kúthoz hasonlítja az ember személyiségét, amely tele van rejtélyekkel. A kívülálló betekinthet e kútba, de csak a víz felszínét láthatja. Sőt még saját magam sem láthatok személyiségem, énem legbelsejébe, hiszen beláthatatlan mélységek, ismeretlen titkok rejlenek benne.

A legfélelmetesebb, amikor a >kút< felkavarodik, s mindenféle iszap meg piszok hányódik fel a mélyből... Mindannyian átéltük már azt az állapotot, amikor ijedten, s talán megborzadva álltunk önmagunkkal szemben, s nem értettük, mi történt. Az ember ilyenkor megkérdezte magától: Hát ez én vagyok? Honnan jöttek most elő bennem ezek az eddig alig ismert háborgások? Egyáltalán mi történt velem? -Ilyenkor érthetjük meg igazán egyéniségünk mélységét és azt, hogy ha sokszor magam sem értem magamat, akkor lehetetlen volna az, hogy valaki más egészen megértsen. (Pedig soha nem vágyunk oly nagyon a megértésre, mint éppen ilyenkor, amikor magunk sem értjük magunkat!)

Az ember legkínzóbb megoldatlansága tehát, hogy teljes szeretetre, megértésre vágyik, noha természete szerint megérthetetlen.

A lélektan és saját tapasztalatunk alapján azt kell megállapítanunk, hogy egyetlen ember sem érthet meg. Pedig mi nemcsak egyetlen ember szeretetére vágynánk! Nem véletlen, hogy Ady felkiáltása - >Szeretném, ha szeretnének< - oly mély visszhangra talál bennünk: mert ha egy közösségben mindenki szeret, csupán egyetlen ember gyűlöl, az is fáj, s hiányérzetet támaszt bennem. Igen, mi mindenkitől teljes szeretetet és megértést igénylünk. A teljes megnyugvást ez jelentené számunkra.

Közelről érintenek hát bennünket pl. Váci Mihály >Még nem elég< c. verse, vagy József Attila sorai:

Keresek Valakit s nem tudom, ki az?

A percek robognak, tűnik a Tavasz

s nem tudom, ki az.

Csüggedő szívvel loholok egyre,

keresek valakit a Végtelenbe,

loholok egyre.

Könnyeim csorognak - majd kiapadnak:

vágyak magukkal messzebb ragadnak - 

majd kiapadnak.

Lelkem elröppen a Végtelenbe,

tovább nem vágyom arra az egyre,

a Végtelenbe.

                          (Keresek Valakit)"