Szerelmi viszontagságok - 4. rész

Sziasztok!
Itt a folytatás. Kíváncsi lennék még egy pár véleményre!
Jó olvasást!

4. rész - Why? Why? Why?

„A kora délutáni órákban az A7-esen eddig ismeretlen okokból egy kamion áttért a szembejövő sávba, ahol egy fehér Audival frontálisan ütközött. A személyautóban három férfi utazott, akik feltehetőleg a bálványozott német rockbanda, a Tokio Hotel tagjai voltak. Egyikük a helyszínen életét vesztette, a másik két férfit kritikus állapotban, súlyos sérülésekkel a hamburgi klinikára szállították mentőhelikopterrel. A kamion sofőrje kisebb-nagyobb zúzódásokkal és egy csuklótöréssel megúszta az esetet…”


Óvatosan Tomra néztem, amint meghallottam, hogy a bögréje hangos csattanással a földön kötött ki. Megkövülten bámulta a képernyőt, majd egy pillanat múlva megjelent az első könnycsepp, melyet aztán több követett. Gyorsan az asztalra raktam a bögrémet, és magamhoz húztam. Tom olyan szorosan kapaszkodott belém, mintha attól félne, hogy lezuhan a mélybe. Bár könnyen meglehet, hogy már zuhant is.


-Én annyira tudtam... Éreztem, érted?... Még mondtam is nekik,... hogy majd... együtt megyünk. ... De nem figyeltek rám. Senki... Miért, miért, miért? - zokogta Tom.


Mit tud ilyenkor mondani az ember? Semmi biztató nem jutott most eszembe. Még azt sem mondhattam, hogy nincs semmi baj. Hisz hogy ne lett volna? Azt sem tudtuk, melyikőjük ment el, és melyikőjük életéért küzdenek a kórházban. Szorosan öleltem magamhoz, majd egyszer csak lefejtette magáról karjaimat és felpattant.


-Most meg hová mész, Tom?


-Bemegyek a kórházba.


-Akkor add ide, kérlek, a kocsikulcsot! Így nem vezethetsz! Még a végén téged is baleset ér.


-Nem baj! Nem hiányoznék senkinek! - mondta dacosan Tom.


-Tom! Hogy mondhatsz ilyet?! - mentem közelebb hozzá s megfogtam a kezét. - Add ide a kulcsot légy szíves!


-Tessék. De siess, amennyire csak bírsz!


Bezártuk az ajtót, majd gyorsan beültünk a kocsiba és a klinika felé hajtottunk. Szerencsére nem volt dugó, így elég hamar odaértünk. A recepcióst megkérdeztük, merre kell mennünk. Ő a másodikra irányított minket. Tommal nem vártunk a liftre. Felszaladtunk a lépcsőn, ahogy csak a lábunk bírta. Hamar odataláltunk, hisz egy ismerős arcot láttunk meg a folyosón ülve.


-Anya?!


-Tom? Látom, neked is fontosabb volt a csajozás ahelyett, hogy bejöttél volna ide - mondta indulatosan Simone. Sosem bírt engem. De amikor kellett neki a segítség, mindig megtalált.


-Tessék?! - kérdeztük egyszerre Tommal.


-Már lassan két órája ülök itt, te meg csak most bírtál bejönni?


-Hogy mit csinálsz? - ült ki még nagyobb értetlenség Tom arcára. - Te már két órája itt ülsz és egy rohadt telefont nem tudtál megejteni felém, hogy mi van a Billékkel?


-Téged nem hívtak fel, kisfiam?


-Nem. Mi most láttuk a hírekben és jöttünk, amilyen gyorsan csak bírtunk.


-Jaj, kisszivem, annyira sajnálom! Azt hittem, téged is felhívtak - ölelte meg szorosan egymást anya és fia.


-Anya, kik vannak bent? - kérdezte Tom félve édesanyját, mikor elengedték egymást.


-Már csak Bill életéért küzdenek az orvosok. Georg a helyszínen, Gustav pedig idefelé halt meg - zokogott fel Simone.


-Sosem voltam istenhívő, de legalább most imádkozzunk együtt Billért! - mondta Tom és leült Simone és közém, majd mindkettőnk kezét megfogta.


Ott ültünk egy darabig, majd Tom elment azzal az indokkal, hogy ki kell mennie a friss levegőre. Mikor már egy ideje nem jött vissza, lementem utána. Közben összefutottam Gordonnal, aki azt mondta, nem látta kint Tomot. Kirohantam az ajtón és az utcát fürkésztem. Elszaladtam a kocsihoz is, de ott sem volt., Elindultam a közeli park felé, hátha ott lesz. Szerencsére ott volt, ám nem akárhol. A parkon átvezető vasúti sínek mellett láttam meg. Egy pillanatra az ütő is megállt bennem, mikor láttam, hogy nagy sebességgel közeledik a vonat. Őrült módjára kezdtem el rohanni Tom felé, az adrenalin száguldott az ereimben. Hiába kiabáltam Tomnak vagy a hozzá közelebbi embereknek, hogy hozzák el onnan, mindenki csak nézett nagyokat. Na, ennyit az emberek segítőkészségéről! Azt hittem, ez lesz életem legrosszabb napja, de szerencsére időben odaértem és úgy löktem el Tomot a sínek közül, hogy szerintem még egy dublőr is megirigyelte volna. Egy fél perc kellett hozzá, hogy felocsúdjak a történtekből, majd Tomot szorosan magamhoz rántottam és eleredtek az én könnyeim is.


-Tom! Tisztában vagy vele, hogy mit tettél majdnem?  - rivalltam rá hisztérikusan. - És egyáltalán miért?


-Nem tudom - válaszolta, s szerinte most fogta fel csak igazán az elmúlt pár perc történését. Megnyugtatni nem bírtam, így csak ültünk és egymást ölelve sírtunk. Én hamar vissza bírtam fojtani a könnyeimet, Tom pedig egy jó húsz perc múlva bírt nagyjából megnyugodni.


-Tom! Tom, nézz rám kérlek! - kértem kedvesen, mire rám emelte fájdalommal és szomorúsággal teli tekintetét. - Tom, drágám, el tudod mondani, miért tetted?


-Én... nem... nem tudok Bill nélkül élni...


-Még a műtőben van, édesem. Az orvosok próbálják megmenteni az életét.


-Köszönöm, Sylvi. Köszönöm, hogy itt vagy, és hogy nem hagytál egyedül. Kérlek, soha ne hagyj el! Költözz hozzám és mindig maradj ott! Én nem is tudom, mi lett volna, ha te nem jössz, és...


-Csss - simogattam meg a hátát. - Az a lényeg, hogy most itt vagyunk, és élsz.


-De ugye hozzám költözöl? Tudom, hogy igazából még csak ma jöttünk össze, de nem bírok egyedül lenni ezek után abban a hatalmas házban. Ugye hozzám költözöl? - nézett rám Tom reményteljes szemekkel.


-Ha így szeretnéd, akkor megyek - válaszoltam neki mosolyogva. - Még jó, hogy az új albérletben nem pakoltam ki annyira.


-De... figyelj, ha nem akarsz akkor nem kell...


-Még szép, hogy nem hagylak egyedül, te kis butus! - meg akartam ölelni, de ö eltolt magától. Ehelyett inkább ajkaimra tapadt. Csókolózás közben éreztem, hogy végigfolynak arcán a könnyei, de úgy szorított, hogy ha még akartam volna se tudtam volna arrébb tolni.


A kórházba érve megtudtuk, hogy...




A következő részből kiderül, mi történt Billel.
Kommenteknek itt is örülnék! :)