Our dream comes true - 37. rész

Sziasztok, Drágáim!
Azt hittem, sosem jutok el eddig, hogy hozzak részt... :P És mivel az oldal elérte a 2000-es látogatottságot, gondoltam, extra hosszú résszel köszönöm meg ezt nektek! :)
Jó olvasást! :)

Part 37. - A családi házban

Elérkezett az este, Angie pedig segített elkészülni a randira. Kényelmes szerelést kaptam magamra, majd épp kész lettem, amikor valaki csöngetett.

-Hölgyem, indulhat az ikertestvéremmel való randevújára! - mondta Bill. Kész gentleman. Belém karolt és kikísért a kocsihoz, ahol Tom várt rám.

-Mehetünk, kedvesem? - kérdezte Tom hatalmas mosollyal az arcán.

-Természetesen, édesem - nevettem fel, majd megcsókoltam.

Elindultunk a park irányába, azonban hirtelen jobbra kanyarodtunk, és egy röpke tízperces séta után Toméknál találtam magunkat. Beléptünk a kertbe, és gyönyörű látvány tárult a szemem elé. A kert közepén egy kerek asztal két személyre megterítve, az asztal közepén egy hosszú vörös gyertya, körülötte pedig rózsaszirmok és szív alakú konfetti.

-Oh, Tom! Ez gyönyörű! - mondtam könnybe lábadt szemekkel és megcsókoltam. Teljesen meghatott, milyen romantikus is tud lenni.

-Üljön le, hölgyem! . húzta ki Tom a széket, én pedig helyet foglaltam.

-Köszönöm, uram!  - válaszoltam mosolyogva.

Tom kihozta az ételt. Eltalálta azt az ételt, ami nem tartozik a kedvenceim közé. Rántott hal zöldséges krumplival. Nem mondom azt, hogy utálom, de ha nem muszáj, nem eszem meg. Ezt persze nem említettem meg, és szerencsére Tom sem vette észre, hogy nem szívlelem a vacsit. Elfogyasztottuk, majd szívem egyetlen szerelme kihozta a desszertet. Ez már jobban tetszett, hisz imádom a gyümölcsös süteményeket. Tom pedig erdei gyümölcsös sütit hozott ki.

-Tom, ez isteni volt! - néztem rá, mikor befejeztem az evést. - Köszönöm szépen! - keltem fel és az ölébe ültem.

-Örülök, hogy ízlett, Dora! - csókolt a nyakamba.

Nem volt a legjobb ötlet, ugyanis ismét olyan érzések ébredtek fel bennem ismét, hogy gondolatban fél pillanat múlva már az ágyban jártam Tommal. Óvatosan megráztam a fejem, de nem nagyon szabadultam az erotikus képektől. Gondoltam, Tomnak se legyen jobb, elkezdtem cirógatni a nyakát. Az ujjaimmal épp hogy csak hozzáértem a bőréhez, aminek hatására egy érzéki sóhaj tört felszínre.

-Dora, ne csináld ezt, mert nem tudok majd uralkodni magamon.

-Ezt a pár hetet még kibírjuk, édesem - mondtam, miközben még mindig simogattam a nyakát.

-Akkor engedd el a nyakam, légy oly kedves! Különben is van egy meglepetésem! Maradj itt, rögtön jövök! - szólt, majd bement a házba. Egy fél pillanat múlva már ismét kint volt velem és átnyújtott egy közepes mértű dobozkával. -Tessék, szívem, ez a tiéd!

-Oh... Köszönöm! De mi van ebben?

-Bontsd ki és meglátod!

Izgatottan kibontottam és mikor megláttam a tartalmát, eltátottam a szám.

-Ez most komoly?

-Az ám! Ha már a régit ripityára törted.

-Igazán nem kellett volna. Holnap vettem volna új telefont. Mindenesetre - tettem le az asztalra a dobozt és az új készüléket - köszönöm! - ugrottam Tom nyakába és megcsókoltam.

-Szívesen, édesem! Mi lenne, ha itt maradnál éjszakára? Ígérem, jófiú leszek!

-Lehet róla szó - mosolyogtam Tomra.

Bementünk a házba, fel Tom szobájába. Kaptam egy hatalmas pólót meg egy rövidnadrágot. Be kell vallanom, egész viccesen néztem ki. Befeküdtem Tom mellé, és azon nyomban el is aludtam. Mostanában egyre fáradékonyabb kezdek lenni. Ez pedig irtó furcsa, mert régebben volt, hogy 2-3 napot kibírtam 3 óra alvással, most meg egy napot is alig bírok ki alvás nélkül.

*
Olyan gyorsan repült el ez az egy hét, mintha nem is lett volna. Tommal és Billel már a repülőn vártuk az indulást. Természetesen a megfelelő álcával. Tom és én a szokásos jelmezünket öltöttük magunkra, Billt pedig nőnek öltöztettük. Billből bombanő lenne, ha nő lenne. Olajat pisilnének utána a csávók. Komolyan.

Végre megszólalt vékonyka hangján a légiutas-kísérő, amitől a gyomrom még kisebbre zsugorodott. Hosszú út áll előttünk és minél közelebb kerülünk a célhoz, annál idegesebb leszek. Ahogy az ikrek elmondták, biztosan kedves anyukájuk van, de valamiért rossz előérzetem van. Pontosan nem tudom, megfogalmazni, mi is ez, vagy mi fog történni ebben a három napban, míg ott leszünk.

-Dora, kelj fel! - simogatta meg valaki az arcom. - Hamarosan leszállunk.

-Ojjajj - mondtam, majd a mosdóba rohantam, ahol kiadtam magamból mindazt, amit ma megettem. - Szuper! - suttogtam magam elé, mikor végeztem. Megmostam egy kicsit az arcom, kiöblögettem a szám, bekaptam egy mentolos cukorkát és visszamentem a helyemre.

-Édesem, mi a baj? Rettentő sápadt vagy! - aggódott Tom.

-Minden... minden baj - mondtam és kezeim közé temettem az arcom, hogy Tom ne azt lássa rajtam megint, hogy szomorú vagyok.

-Dora, megijesztesz! Mi a gond? - simított végig a karomon, melynek hatására vulkánként tört ki belőlem a sírás.

-Félek, érted? Félek, hogy mit fog szólni anyukád ahhoz, hogy nem tőled van a kicsi. Nem akarom, hogy emiatt ők is leítéljenek.

-Nem fognak, hidd el! Én ezt már megbeszéltem anyuval. Ne idegeskedj ezen!

-De nagyon rossz előérzetem van. Ezt nem lehet csak úgy lerázni magadról. A sejtjeid tele vannak ezzel és nem hagynak neked nyugtot.

-Ezt most felejtsd el! Minden rendben lesz! Higgy nekem!

-Ha te mondod! - hagytam annyiban a dolgot, hisz Tommal sehogy sem bírtam volna megértetni, amiről beszélek.

A gép leszállt, mi pedig szó nélkül összeszedtük a csomagjainkat és a kijárat felé indultunk. A fiúk egy szöszi srác felé indultak meg, majd vele együtt kimentünk a parkolóba a kocsihoz.

-Na, mi van veled, öregharcos? - borult egymás nyakába Tom és a szöszke fiú.

-Minden szuper! De ki ez a szép hölgy itt melletted?

-Andreas! Bemutatom a barátnőmet, Dorát. Dora, ő a legjobb barátunk, Andreas.

-Á, szóval rólad zengett ódákat a mi hősszerelmesünk, mikor beszéltem vele? - mosolygott sejtelmesen Andreas, Tom pedig aranyosan elpirult.

-Remélem is, hogy nem más volt! - nevettem én is.

-Te rajtad meg milyen hacuka van? - nézett a szöszi Billre.

-Valahogy el kellett bújnom a rajongók elől! De nem mehetnénk már? - kérdezte ingerülten. - Már igazán levenném ezt a nyamvadt szoknyát! Nagyon nincs ínyemre, hogy mindenki megbámul.

-Jól van, pattanjatok be! - mondta nevetve Andreas.

Úgy tűnik, Billnek mégsem tetszik annyira a nyári farsang, mint hittük. Pedig direkt vele mentünk el női ruhát venni, hogy még véletlen se legyen az, hogy neki nem tetszik, amit nélküle vettünk.

-Te, Bill! A lábszőrzeteddel mi lett? - kérdezte Andreas, mikor már elindultunk.

-Na, most már aztán tényleg fejezd be! - akadt ki Bill.

Jó, bevallom, nem volt szép legyantázni Bill lábát, de hogy nézett volna már ki a szoknyában a csupaszőr lába?

Az út nagyon jó hangulatban telt el, egyedül Bill duzzogott. Andreas pedig egy bolond. Ennyit már rég nevettem, így a gondolataimat is teljesen elfelejtettem. Aztán mikor a fiúk barátja leállította a motort, ismét dióméretűre zsugorodott össze a gyomrom. Bill és Tom a kocsiban nagy nehézségek árán átöltöztek, én pedig lekaptam magamról az álhasam és a parókám. A kocsiból kivettük a csomagokat és az ajtó felé indultunk.

-Dora, ne idegeskedj, minden rendben lesz! - suttogta Tom, mikor az ajtóhoz értünk, majd csöngetett. Léptek. Ajtónyitódás.

-Sziasztok, édeseim! - kiáltott fel a fiúk anyukája boldogan. - Úgy örülök, hogy itt vagytok!

-Mi is, anya! - mondta Bill, majd Tom elengedte édesanyját és kézen fogott.

-Anya, bemutatom neked a barátnőmet.

-Jó napot, Dora Müller.

-Szervusz, kedveském, Simone vagyok, de tegezz nyugodtan! - ölelt meg hirtelen.

-Köszönöm.

-Anya, Gordon merre van? - kérdezte Bill.

-Még dolgozik, de nemsokára itthon lesz. Na, de ne ácsorogjatok itt kint, gyertek be!

Ahogy beléptem a házba, olyan nyugodt volt az egész légkör. Olyan, ahol egy boldog család el. Gyorsan elhessegettem a a feltörni készülő könnyeimet. Az a rossz érzésem azonban még mindig zaklatott.

-Bill, megmutatnád kérlek Dorának a szobáját? Szeretnék Tommal beszélni egy kicsit.

-Persze, anya! Gyere, Dora!

Billel felmentünk Tom szobájába, leraktam a cuccom a fal mellé, majd Bill szobája felé vettem az irányt.

-Minden rendben? - kérdezte, mikor már bent ültem az ágyén.

-Persze, csak átjöttem, addig sem gondolkozom - sóhajtottam egy nagyot.

-Ha valóban így lenne, akkor nem lennél ilyen gondterhelt. Na, mesélj, mi nyomja a lelked!

-Egy gonosz hang a fejemben azt sugallja, hogy valami rossz fog történni, míg itt vagyunk. Ez aggasztott a repülőn is, de Tom nem érti meg, miről beszélek. Folyton csak azt hajtogatja, minden rendben lesz, de én érzem, hogy nem.

-Nem lehet, hogy a terhességed miatt fújod fel a dolgokat? Mármint ugye megváltoztak a hormonjaid, ami miatt labilisabb vagy érzelmek szempontjából.

-Lehet, Bill. Ez viszont most nem ezért van. Legalább te higgy nekem, kérlek!

-És mit tudok tenni ellene? Semmit.

-Igazad van. Csak tudod, nem az kell, hogy szüntesd meg ezt az érzést, hanem hogy tudjam, van, aki támogat. Mindegy is! Megnézem anyudékat! - azzal kiléptem az ajtón. Miért nem képes senki egy kicsit is belegondolni az én helyzetembe? Lementem a lépcsőn és már megint olyat hallottam, amit nem kellett volna. Esküszöm, egyszer a sírba vinni.

-De nem érted, anya, hogy szeretem? Persze, nem a legjobb, hogy nem tőlem van a gyerek, mégis elfogadtam. Így vagyunk egy pár. És így leszünk egy család is.

-Értem, amit mondasz, kisfiam. Nekem ez csak furcsa. Nem pont így képzeltem el, hogy várom az első unokámat. Aki, ha úgy vesszünk, nem is az unokám, csak a fiam barátnőjének a gyereke. Vagyis nekem semmi közöm hozzá, és mondhatnám azt, hogy nem akarok részt venni az életében. ...

-Anya! Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezte Tom elkeseredetten.

-De nem teszem, mert elfogadtam. Örülök, hogy boldog vagy!

Ó, te jó ég! Csoda, hogy nem hallották, mekkora csattanással esett le egy hatalmas kő a szívemről. Visszabattyogtam Tom szobájába, leültem az ágyára és elővettem a fotóalbumom. Ez mindig nálam van. A képek abból az időből valók, mikor anya velem volt terhes, aztán minden évből egy pár kép rólam és amin anyáékkal vagyok. Egészen a tavalyi születésnapomig. Szép kis súlya van, de rengeteg szép emléket őriz. Könnybe lábadt szemekkel néztem a fotókat, mikor Tom bejött és mellém dőlt az ágyon. Annyira megijedtem, hogy az albumot majdnem eldobtam.

-Mi jót csinálsz? - nézett rám mosolyogva. -Te sírtál?

-Dehogyis! Ezek csak emlékkönnyek.

-Már kezdtem megijedni - fújta ki színpadiasan a levegőt Tom.

-Gyerekek - jött be Simone -, van egy kis problémánk!